Félidőben

És igen: most tartunk ott, hogy még pont annyi van hátra, amennyi eddig eltelt, és ennél már csak kevesebb lesz. Mi változott az eltelt röpke két (illetve az első hónapforduló óta eltelt egy) hónap alatt Vlagyimirban?

Fontos pont, hogy március elején végre valahára megkaptam a Campustól az ösztöndíjamat. Csúnya dolog, hogy majdnem több mint egy hónapot kellett várnom rá és saját (illetve a szüleim) pénz(é)ből tengődni, de hál' istennek most már boldogság van.

Az egyértelmű változás amúgy egyértelműen a rutin szóban keresendő. Ami a múltkori bejegyzésemben még csak kis, meg-meghonosodó rutin volt, az most már rendes, berögzült, mindennapos lett. Alapvetően új szintre lépett az ittlétem: a kalandot és az adrenalint felváltotta a biztonság és az otthonosság érzete. Tudom, mit várjak a polcon sorakozó élelmiszerektől, a kisbuszok és trolik közlekedésétől, az óráimtól, a tanáraimtól, a kollégiumi dolgozóktól (az engem már egyenesen Szásenykázó portástól vagy a mosásért felelős Valentyina Mihajlovnától).

Egyedül az időjárás hatott rám váratlanul - nem fizikailag, hiszen a hülye is tudja, hogy errefelé hideg van (nem őrülten hideg, ahogy gondolnánk, csak konstansan, sokáig "kicsit hideg"), hanem lelkileg. Nem hittem volna, de tényleg elkapott valami téli depresszió, amitől konkrétan semmihez se volt kedvem egy-két hétig. Őrülten sokat aludtam, kerültem az embereket, kuksoltam a szobámban és hagytam, hogy felzabáljon az önsajnálat. De! Most már ezen is sikerült túllendülni, hála néhány könyvnek, virágnak és plüssállatnak. Meg annak, hogy erőt vettem magamon és szembenéztem mindazzal, ami a rutinon túl van: zéháztam két tárgyamból, jövő héten (ha minden jól megy) előadok angolul és oroszul az egyetemi diákkonferencián, tartok egy rövid előadást Magyarországról, a nyelvről és a kultúráról, elkezdtem az otthoni teendőimet is összeszedni, rendszerezni és ismét tervezgetni a hátramaradó két hónapomat.

Merthogy az a két hónap irtó gyorsan el fog telni, főleg ha lassan vége lesz ennek az ördögi körnek tűnő időjárásnak, amitől egyre inkább Bill Murray-nek érzem magam. Kis mínusz magamnak: eddig kevesebbet utazgattam, mint terveztem, bár Moszkvában már két (nem is akármilyen) hétvégét sikerült eltölteni. Áprilisi terveim között még egy kis Vlagyimir-felfedezés áll (meg kéne nézni már az Arany-kaput belülről is), illetve az innen úgy 40 percre lévő Szuzdal falu meglátogatása, erre valószínűleg egy-két héten belül tényleg sort kerítek már. Aztán májusban jönnek a nagyobb utazások, akkor valószínűleg nem fogok túl sok hétvégén unatkozni.

Még egy elmaradás: a videók. Van egy rakás nyersanyagom a gépen, még a végén elévülnek, ha nem rántom össze őket időben, de ne aggódjatok! Hamarosan ezek is megérkeznek.

Mindeközben múlt héten lefoglaltam a hazautamra a repjegyet (ennél olcsóbban még sose láttam júniusra, szóval lecsaptam rá), így ha minden igaz, június 7-én, egy szép vasárnapi napon 11.40-kor újra magyar földre lépek majd. Addig most már valahogy csak kibírom a távollétet, igaz-e? Egyébként a honvágy-témát illetően azt kell mondanom, hogy egy kedves csomagocska igazi magyar finomság eléggé megörvendeztetett (és milyen vicces, hogy Gombóc Artúrék pont a mesemondás napján futottak be röpke 2,5 hét utazás alatt Vlagyimirba!):

Egyébként most otthonról két dolog hiányzik nagyon: a tavasz (tudom, otthon se fantasztikus az idő mostanság, de láttam a képeket a virágzó tulipánfáról a Széchenyi téren, ne tagadjátok, hogy ez azért elég tavaszi!) és az egyetem. Pfuj, én stréber állat, mondhatnátok. Nyilván nem feltétlen az hiányzik, hogy az egész hétvégém a házik, beadandók és kötelezők fölötti görnyedés jegyében telik - de az egyetemi hangulat az irtóra. Egy-egy izgalmas vita az irodalomról, a folyamatos megmérettetések, a kávék a Radnótiban, az összefutások és szenvedések a dohányzónál, az igyunkmegvalamit-ok, a szabadság. Itt inkább a mindennapokban érzek valami egész másféle szabadságot, ami inkább a teljes önállósággal rokon, míg az otthoni az egyetemi szellemi élethez áll közel. Mindez leírva rettentően nyálas és oraveczcoelhós, de tény, hogy az itteni egyetem nem csak a csengőt és a fix órarendet tekintve hasonlít egy gimnáziumra. Sokkal frontálisabb, sokkal behatároltabb, "kötelező ízűbb", szellemileg kevésbé motiváló vagy megmozgató.

Az látszik, hogy sok minden máshogy alakult, mint ahogy vártam - de ez sosem baj. És hogy tovább folytassam az örökérvényű bölcsességek osztogatását, tényleg mindenből lehet tanulni. Lehet, hogy szakmailag (tehát konkrétan az irodalomtudományi, nyelvészeteti ismereteimet illetően) nem fogok kiugróan fejlődni, de igazából egy ilyen féléves részképzésnek nem is annyira ez a lényege talán. A nyelv, a kultúra közelsége, a tapasztalat - ez tényleg egészen átformáló hatással bír. Néha egyenesen valamiféle zarándoklatnak érzem ezt az én kis magányos részképzésemet, persze egy nagyon visszafogott, szelíd verzióban. Ez pedig hol félelmetes (amikor beszippant barátunk, a téli depresszió, példának okáért), hol kifejezetten felemelő (amikor a jövőddel kapcsolatos káosz egy kicsit is kezd kibogozódni a fejedben, és ha nem is látod meg a tökéletes kiutat, de legalább a következő egy-két lépés kikristályosodik).

Oké, oké, abbahagytam az elmélkedést. Lényeg a lényeg: keleten a helyzet változatlan. És most kivételesen nem a "hideg, baromi szürke, soha nem múló, életfogytig tartó" télről beszélek, hanem arról, hogy egy percig se bánom, hogy ide csöppentem.

A téli depresszióról

Igen, merthogy nem meglepő módon van olyan Oroszországban. Sőt, konstansan. Március végén is, sőt most van leginkább a tetőfokán, már ami engem illet.

A legrosszabb, hogy két hete olyan őrülten jó idő volt, hogy már a piros kabátomban flangáltam (néha még abban is melegem volt a napon), átvettem az edzőcipőmet és volt, hogy csak csukott szemmel sétálgattam a járdán, mert úgy jobban ment a fotoszintetizálás. Persze mondták, hogy ez nagyon szokatlan meg rekord meg minden errefelé, szóval el lett húzva előttem a mézesmadzag, aztán vissza lettem taszítva a hidegbe. Jó hír, hogy alapvetően süt(öget) a nap, a hó legnagyobb része is elolvadt. De. A hó nélkül csak annyi változott, hogy a fehér-latyakos helyett minden szürke és barna, egy fia zöld színt se látni sehol, ami februárban nem gond, de lassan a naptári tavasz feléhez (!) közeledve azért kezd zavaró lenni. (Épp ezért amikor megláttam a virágzó tulipánfás képeket Szegedről, legszívesebben bekuporodtam volna a sarokba, hogy egy pokróc alatt elsirassam az életemet.) Ráadásul a szél is fúj, alapvetően épphogy 1-2 fok körül van az átlaghőmérséklet napközben. Mindemellett ott van ez a furcsa két lét közötti állapot: nem vagyok otthon, nem járok az otthoni óráimra, de tudom, hogy azokra is készülni kéne most már - mindeközben itt vagyok, járok az óráimra, de a tanáraim még mindig nem igazán tudnak velem mit kezdeni, már annak is örülnek, ha meglátnak az órán, de nyilván nem várják el, hogy ugyanazt a teljesítményt hozzam, mint az oroszok. Van is dolgom (rengeteg), meg nem is.

És igen, most jön az a pont, amikor mindannyian az orrom alá dörgölhetitek, hogy hát te akartad ezt. Nyáh, attól még szabad nyafogni egy kicsit, nem?

Mit lehet ilyenkor tenni? Remek kérdés, én se tudom a választ, de én valahogy így reagálom le a dolgot (nem feltétlen kell követni a példámat):

1. Fogj egy hétvégét és hagyd, hogy totálisan elemésszen a téli depresszió. Ne nagyon mozdulj ki, lehetőleg ne találkozz senkivel. Még ha érzel is valami furcsa vágyat arra, hogy emberi szót hallj, akkor is gondolkozz inkább fél órát, hogy áthívj-e filmezni egy szinttársat, aztán dönts úgy, hogy áh, biztos nincs is itt, nem ér rá, késő is van, jobb lesz egyedül. Nézz inkább sorozatot. Ha azt hinnéd, ez már sok, akkor nézzél még pár részt. Néha melegíts magadnak valami kaját.

2. Teljes letargiában vagy vasárnap estére? Helyes, elérted a holtpontot.

3. Szedd össze magad és menj be órára. Amikor meglátod, hogy az orosz csoporttársaid is csak támasztják a fejüket és szenvednek, érezd át, hogy ez egy univerzális betegség.

4. Na most legyen eleged az egészből.

5. Menj el a boltba, mert amúgy is kell venni ezt-azt. Vegyél egy vagon csokit, szirokot (az orosz túró rudi, nyam!), esetleg valami luxusnak tűnő füstölt sajtot, bármi olyasmit, amire nagyon vágytál a borzasztóan kies hétvégén, de nem akartál csak ezért boltba menni.

6. Menj el vásárolni. Ne smucigoskodj: vegyél magadnak könyveket, mert rég vágysz erre, vegyél egy új táskát, mert azt is már régóta szeretnél, aztán menj el az egyik virágos bódéba, hogy legalább a szobádban láss valami zöldet, meg nem árt, ha a plüsspatkányok mellett valódi élőlény is van még a szobádban.

7. Keresd az emberek társaságát. Még akkor is, ha nem jön csak úgy magától.

8. Tanuljál!

Most ott tartok, hogy mindjárt megebédelek, aztán elmegyek beteljesíteni a hatos pontot, mert ez már tényleg nem állapot. Nem vagyok az a shoppingoló alkat, de most már tényleg nincs jobb ötletem. Persze biztos nem csak az időjárás hibája ez a demotiváltság, az én alapvető hajlamom a lustaságra is közrejátszik. És most reménykedjünk, hogy az édességből és az új cuccokból nyert boldogsághormon elég lesz arra, hogy kilendüljek a gonosz téli depresszióból.

Ünnepnap - kétféleképp

A március 18. odahaza csak annyit jelent, hogy kezdődik a "Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget". Ennek jegyében képes formában fel is köszöntöttem apukámat egy Facebookon hagyott montázzsal:

Itt is nagyon boldog neved napját neked, apa!

Mindeközben Oroszországban már kereken egy éve egészen mással kapcsolódik össze ez a nap: igen, éppen egy éve annak, hogy hirtelenjében visszacsatolták a Krím-félszigetet Oroszországhoz. Az évforduló alkalmából országszerte "mítyingeket" szerveznek, zászlók, örömködés és önfeledt boldogság mindenütt. Na de hogy is néz ki mindez egy odatévedt magyar szemszögéből? Nos, eléggé ambivalensek az érzéseim mindezzel kapcsolatban, és mivel unom már, hogy folyton csak írok és írok, ezúttal fogadjatok szeretettel egy rögtönzött videót a koliszobámból, ahogy erről pampogok nem mindig összefüggően (jaj, fura a kamerának mesélni).

(Kedves szkájpos ismerőseim, most legalább élesben is megnézhetitek a hátteret. Pixelek nélkül egész megkapó, nem? Főleg Sirius, tudom én.)

Gyakran Ismételt Kérdések #3: Nincs honvágyad?

Nincs. Még.

Ezt válaszolom mindenkinek, legyen az magyar vagy orosz. Mert az oroszok körülbelül már az első héten kérdezgették, hogy nem hiányzik-e az otthon. Teljes döbbenettel fogadták a hírt, hogy négy teljes hónapig leszek itt - először volt valami balsejtelmem, hogy úristen, hát olyan rossz Vlagyimirban, hogy ha valaki négy hónapig egyfolytában itt van, az a vesztébe rohan? De idővel rá kell jönnöm, hogy valamiért a csoporttársaim nem nagyon tudnak elszakadni otthonról. Még akkor is, ha jóval többet kell vonatozniuk-buszozniuk, mint nekem, szinte minden hétvégén hazamennek, és többen is mesélték, hogy amikor maximum egy hétig voltak itt-ott külföldön, már pár nap után honvágyuk volt. Persze lehet, én vagyok egy érzéketlen tuskó, de azért az internet csodájának hála tulajdonképp mindenkivel bármikor kapcsolatba tudok lépni, nem vagyok elszigetelve a külvilágtól, és alapvetően nem érzek olyan hűdeoltárinagy kultúrsokkot itt Vlagyimirban. Persze, vannak kisebb-nagyobb különbségek az itteni és az otthoni életszínvonal, szokások és mentalitás között, de lehet, vannak ugyanekkora eltérések Magyarország egyes területei között is.

Persze van, ami hiányzik, de egyelőre leginkább csak praktikus dolgokat tudok említeni.

Például a fürdőszobát. Mondanám a fürdőkádat is, de nem, igazából már a kolis fürdőnek is nagyon tudnék örülni. Mert ugyan most már nincs vízvezetékszerelés, de a szomszéd blokk tusolójában (tehát a szinten lévő három tusolóból az egyetlen üzemelőben) most épp dugulás van, szóval ha hamar érkezel, le tudsz tusolni, de ha későn, akkor bokányi kitudjamilyen víz fogad a tálcában. Mondjuk ha működik, akkor sem egy élmény: a körülbelül WC-méretű helyiségben a tálca van és másfél papucsnyi hely kilépőnek, a függöny (ami tömény nejlon, nem ilyen menő ikeás puha vízlepergetős izé. ja és gusztusos hieroglifák vannak rajta, mondtam már?) meg valahogy úgy lett kitalálva, hogy az eleve nem túl nagy tálcának az egynegyedénél lóg, szóval konkrétan nincs mozgási lehetőség, mert az egyik oldalt fal és csap van, a másik oldalt meg már a függöny, slussz. Szóval marad a közös tusoló, ami továbbra is jobban emlékeztet a holokausztfilmek gázkamráira (én kérek elnézést, de tényleg), mint egy tusolóra. Komolyan, mennyibe került volna csak kétszer ekkora műanyag paravánokat berakni, hogy takarjanak valamit (a függönyt meg már meg se merem említeni)...? És én naiv úgy gondoltam, hogy hah, nem baj, ha éjfél előtt 10 perccel megyek le tusolni, biztos nem lesz ott senki. És igazam lett, jobban, mint gondoltam volna: a portás szólt utánam, hogy a-aa, ne siessek annyira, a fürdőt este 10-kor zárják. Ne kérdezzétek, hogy miért. Fantasztikus.Szóval igen, nem hittem volna, hogy ilyen hamar fog hiányozni még a kolis fürdő is, de igen, ez hiányzik.

Mondhatnánk a magyaros ízeket, de bő három hét alatt azért nem érzem égető szükségét a zsíros, paprikás dolgoknak (bár az egyik nap nagyon megkívántam egy jó kis sajtos-tejfölös lángost gondolatban). De ha kajáról van szó, akkor egy dolog van, aminek egyelőre nem találtam párját: a kenyér. A friss, ropogós héjú, puha belű, éppen enyhén sós parasztos cipó. De még a szegedi sütiboltos szeletelt kenyér is. Itt eddig nem találkoztam mással, csak a csomagolt szeleteltekkel és a frissnek feltüntetett, de már ránézésre is bodag barna- és feketekenyerekkel. Eddig három fajtát próbáltam: a fehérkenyér szinte édes volt, nincs ropogós héj, csak gumiszerű bél, a rozsos (?) félbarna egész jó volt, de szintén csomagolt, szóval nem túl friss, a feketekenyeret idéző igen barna meg már egészen savanykás, és a változatosság kedvéért szintén bodag. És furcsamód nem is nagyon láttam rendes pékségeket. Viszont a lengyelek röhögve hívták fel a figyelmemet arra, hogy van a városban egy kenyérgyár (igen, jól látjátok, gyár) - talán ez mindent megmagyaráz.

És harmadik praktikus dologként a konyhát említeném. Igazából a konyha maga teljesen rendben van, az itthagyott vagy közösbe bedobott eszközök is egész kielégítőek (én csak egy-két könnyű műanyag tányért meg néhány evőeszközt hoztam szinte, meg egy kicsi lábost, szóval hálát adtam az égnek, amikor megláttam a remek állapotú serpenyőt és tésztaszűrőt), bár egy nagyobb lábosra szükségem lenne hosszú távon, de rajta vagyok az ügyön. Ami viszont pótolhatatlan, az a sütő. Van egy rezsónk, ami teljesen jó, egy szavam se lehet, de azért most érzem meg, hogy milyen könnyű is lenne csak bedobni a sütőbe a rakottkrumplit vagy egy kis sültcsirkének valót, hogy ne kelljen a hét többi napján ezzel bajlódni. Nem baj, sűrűn bogarászom a nosaltyt és remélhetőleg feltalálom a spanyolviaszt a négy hónap alatt. És ami még hiányzik a konyhából: a társaság. Otthon és a koliban is hozzászoktam, hogy ha kaja van, akkor beszélgetés van. Sajnos a konyha elég hideg, szóval alapvetően mindenki behúzódik a saját szobájába, és én is így teszek, legtöbbször nem antiszoc érzésből, hanem mert tényleg kellemesebb melegben enni meg mondjuk valami sorozattal vagy valakivel szkájpolva, csetelgetve, mint a csodás tapétát bámulva.

Körülbelül eddig ennyi, ami hiányzik. Ja, meg a macskák (itt is megjegyzem, hogy március 1-jén országos macskanap volt Oroszországban, na tessék, tudják, mire kell gondolni!). De hogy honvágyam lenne, azt még nem tudom mondani. Ez egy nagy kirándulás. Egy kaland. És már március van, gyerekek, őrült gyorsan el fog telni ez a négy hónap.

Na de jólvan, tudjátok, hogy nem vagyok egy érzelgős típus, de azért tessék, örüljetek: mindenkit megnyugtatok, hogy nagyon hiányoztok ám! Haza nem mennék, de azért az jó buli lenne, ha ti itt lennétek. Boldogok vagytok? :)