Tavaszodóban

Szoba kilátással, azaz február vs. március.

UPDATE: közben megint leszakadt egyszer a hó, de aztán nagyjából elolvadt, szóval most már még kevesebb hópaca van mindenfelé. De azért van, szip.

Gyakran Ismételt Kérdések #3: Nincs honvágyad?

Nincs. Még.

Ezt válaszolom mindenkinek, legyen az magyar vagy orosz. Mert az oroszok körülbelül már az első héten kérdezgették, hogy nem hiányzik-e az otthon. Teljes döbbenettel fogadták a hírt, hogy négy teljes hónapig leszek itt - először volt valami balsejtelmem, hogy úristen, hát olyan rossz Vlagyimirban, hogy ha valaki négy hónapig egyfolytában itt van, az a vesztébe rohan? De idővel rá kell jönnöm, hogy valamiért a csoporttársaim nem nagyon tudnak elszakadni otthonról. Még akkor is, ha jóval többet kell vonatozniuk-buszozniuk, mint nekem, szinte minden hétvégén hazamennek, és többen is mesélték, hogy amikor maximum egy hétig voltak itt-ott külföldön, már pár nap után honvágyuk volt. Persze lehet, én vagyok egy érzéketlen tuskó, de azért az internet csodájának hála tulajdonképp mindenkivel bármikor kapcsolatba tudok lépni, nem vagyok elszigetelve a külvilágtól, és alapvetően nem érzek olyan hűdeoltárinagy kultúrsokkot itt Vlagyimirban. Persze, vannak kisebb-nagyobb különbségek az itteni és az otthoni életszínvonal, szokások és mentalitás között, de lehet, vannak ugyanekkora eltérések Magyarország egyes területei között is.

Persze van, ami hiányzik, de egyelőre leginkább csak praktikus dolgokat tudok említeni.

Például a fürdőszobát. Mondanám a fürdőkádat is, de nem, igazából már a kolis fürdőnek is nagyon tudnék örülni. Mert ugyan most már nincs vízvezetékszerelés, de a szomszéd blokk tusolójában (tehát a szinten lévő három tusolóból az egyetlen üzemelőben) most épp dugulás van, szóval ha hamar érkezel, le tudsz tusolni, de ha későn, akkor bokányi kitudjamilyen víz fogad a tálcában. Mondjuk ha működik, akkor sem egy élmény: a körülbelül WC-méretű helyiségben a tálca van és másfél papucsnyi hely kilépőnek, a függöny (ami tömény nejlon, nem ilyen menő ikeás puha vízlepergetős izé. ja és gusztusos hieroglifák vannak rajta, mondtam már?) meg valahogy úgy lett kitalálva, hogy az eleve nem túl nagy tálcának az egynegyedénél lóg, szóval konkrétan nincs mozgási lehetőség, mert az egyik oldalt fal és csap van, a másik oldalt meg már a függöny, slussz. Szóval marad a közös tusoló, ami továbbra is jobban emlékeztet a holokausztfilmek gázkamráira (én kérek elnézést, de tényleg), mint egy tusolóra. Komolyan, mennyibe került volna csak kétszer ekkora műanyag paravánokat berakni, hogy takarjanak valamit (a függönyt meg már meg se merem említeni)...? És én naiv úgy gondoltam, hogy hah, nem baj, ha éjfél előtt 10 perccel megyek le tusolni, biztos nem lesz ott senki. És igazam lett, jobban, mint gondoltam volna: a portás szólt utánam, hogy a-aa, ne siessek annyira, a fürdőt este 10-kor zárják. Ne kérdezzétek, hogy miért. Fantasztikus.Szóval igen, nem hittem volna, hogy ilyen hamar fog hiányozni még a kolis fürdő is, de igen, ez hiányzik.

Mondhatnánk a magyaros ízeket, de bő három hét alatt azért nem érzem égető szükségét a zsíros, paprikás dolgoknak (bár az egyik nap nagyon megkívántam egy jó kis sajtos-tejfölös lángost gondolatban). De ha kajáról van szó, akkor egy dolog van, aminek egyelőre nem találtam párját: a kenyér. A friss, ropogós héjú, puha belű, éppen enyhén sós parasztos cipó. De még a szegedi sütiboltos szeletelt kenyér is. Itt eddig nem találkoztam mással, csak a csomagolt szeleteltekkel és a frissnek feltüntetett, de már ránézésre is bodag barna- és feketekenyerekkel. Eddig három fajtát próbáltam: a fehérkenyér szinte édes volt, nincs ropogós héj, csak gumiszerű bél, a rozsos (?) félbarna egész jó volt, de szintén csomagolt, szóval nem túl friss, a feketekenyeret idéző igen barna meg már egészen savanykás, és a változatosság kedvéért szintén bodag. És furcsamód nem is nagyon láttam rendes pékségeket. Viszont a lengyelek röhögve hívták fel a figyelmemet arra, hogy van a városban egy kenyérgyár (igen, jól látjátok, gyár) - talán ez mindent megmagyaráz.

És harmadik praktikus dologként a konyhát említeném. Igazából a konyha maga teljesen rendben van, az itthagyott vagy közösbe bedobott eszközök is egész kielégítőek (én csak egy-két könnyű műanyag tányért meg néhány evőeszközt hoztam szinte, meg egy kicsi lábost, szóval hálát adtam az égnek, amikor megláttam a remek állapotú serpenyőt és tésztaszűrőt), bár egy nagyobb lábosra szükségem lenne hosszú távon, de rajta vagyok az ügyön. Ami viszont pótolhatatlan, az a sütő. Van egy rezsónk, ami teljesen jó, egy szavam se lehet, de azért most érzem meg, hogy milyen könnyű is lenne csak bedobni a sütőbe a rakottkrumplit vagy egy kis sültcsirkének valót, hogy ne kelljen a hét többi napján ezzel bajlódni. Nem baj, sűrűn bogarászom a nosaltyt és remélhetőleg feltalálom a spanyolviaszt a négy hónap alatt. És ami még hiányzik a konyhából: a társaság. Otthon és a koliban is hozzászoktam, hogy ha kaja van, akkor beszélgetés van. Sajnos a konyha elég hideg, szóval alapvetően mindenki behúzódik a saját szobájába, és én is így teszek, legtöbbször nem antiszoc érzésből, hanem mert tényleg kellemesebb melegben enni meg mondjuk valami sorozattal vagy valakivel szkájpolva, csetelgetve, mint a csodás tapétát bámulva.

Körülbelül eddig ennyi, ami hiányzik. Ja, meg a macskák (itt is megjegyzem, hogy március 1-jén országos macskanap volt Oroszországban, na tessék, tudják, mire kell gondolni!). De hogy honvágyam lenne, azt még nem tudom mondani. Ez egy nagy kirándulás. Egy kaland. És már március van, gyerekek, őrült gyorsan el fog telni ez a négy hónap.

Na de jólvan, tudjátok, hogy nem vagyok egy érzelgős típus, de azért tessék, örüljetek: mindenkit megnyugtatok, hogy nagyon hiányoztok ám! Haza nem mennék, de azért az jó buli lenne, ha ti itt lennétek. Boldogok vagytok? :)

Az ódon épületek bája

Beköszöntött a hétvége, amikor a kollégisták nagyobbik része hazamegy, de most, hogy egyrészt ez a maszlenyica hete, másrészt hétfőn is pirosbetűs ünnepnap van (ezekről hamarosan beszámolok), a hosszúhétvégén pláne kiürül az épület.

Ezzel egyébként alapvetően nem lenne gond, legalábbis az előző hétvégén nagyon jól esett, hogy kicsit egyedül maradhattam, szkájpolgathattam magyarul, olvasgathattam kényemre-kedvemre. Viszont most, hogy sikerült egészen berendezkednem, tényleg igényelném a társaságot (főleg mert a héten még egy teára se tudtam felugrani senkihez, annyira beszippantott az ügyintézés). Mondjuk azért nem kell félteni: a szinten most már a jénai Johannesen kívül visszaérkezett Krakkóból a lengyel pár (akik amúgy mindig isteni illatú kajákat főznek, kifejezetten akkor, amikor én épp éhesen hazaesek az egyetemről - tudják, mi az az időzítés), szóval legalább a szinten mocorognak néha az emberek.

Apropó mocorgás: a kolis képriportomban talán említettem, hogy a padló abszolút horrorba illően recseg szinte minden moccanáskor, a folyosón meg egyszerre recseg és döng, szóval vagy mamutnak érzi magát az ember, ha végigmegy rajta, vagy ha épp eléggé este van és már mindenki alszik, na akkor jön a vajon-melyik-ajtó-mögül-ugrik-elő-egy-mumus életérzés.

Tegnap éjszaka is kicsit ilyen érzésem volt. Tudniillik épp olvastam az Éhezők viadala második részét (igen, a heti oroszos agytorna után még nem tudok szépirodalomba fészkelődni, csak az akció - bár azért annyi kihívást állítottam magam elé, hogy legalább angolul olvassam, ha már), és észre se vettem, de fél kettő lett, mire befejeztem. Jöhetett a fürdés, alvás ideje.

Namármost itt utalunk vissza az ódon épületek bájaira (bár tegyük hozzá, nem olyan ódon ez, csak panel, de nem baj, stilizáljuk túl egy kicsit). Ami a tusolást illeti, a dolog úgy néz ki, hogy mivel a vendégszinten vagyunk, minden blokkban (ahol 4-4 szoba van) van egy WC, két mosdókagyló az előtérben és egy egyszemélyes tusoló. Utóbbi nyilván az én blokkomban kezdetektől fogva nem működött (mondjuk nem is néz ki úgy, mintha úgy az utóbbi 20 évben folyt volna belőle víz), ezért először kipróbáltam a portán ajánlott közös tusolót. Ja igen, merthogy ez a mi kiváltságunk itt a másodikon (ami náluk a harmadik emelet, mert szinteket számolnak és a földszinttel kezdik), hogy van saját tusoló, a többi 7 emeleten csak WC és mosdókagyló van a blokkokban, tehát nekik le kell járni a földszintre. A közös tusoló meg hát egy élmény: fel van újítva, de körülbelül az, amire számítani lehet: kb. 10-10 tusoló egy nagy terem két szélén, egy akasztó jobb oldalt, néhány kis paraván a tusolók között - de csak úgy tessék-lássék módra, mert függöny az nincs, a paravánok meg épp csak annyira jók, hogy félig-meddig takarjanak, valójában ha rendesen megengeded a csapot, a vízsugár pont annyira kilövell, hogy muszáj a paravánon kívül állni. Ergo mindenki lát mindent. Szóval megnéztem, megköszöntem, hogy elég is volt ennyi, és inkább bekéredzkedtem a szemben lévő blokkba tusolni.

Most viszont minden szint bizonyos blokkjaiban szerelik a vízvezetékeket péntektől vasárnapig. Illetve az én blokkomban is történt újdonság: a WC elkorhadt csöveit kicserélték szép fehér műanyagcsövekre (az elkorhadtak meg tegnap óta a folyosó szélén árválkodnak). Viszont mindeközben a szomszéd blokk tusolója ismét kilőve. Nem baj, gondoltam, fél 2 körül csak nem kell senkivel osztoznom a kiürült épületben péntek este a közös tusolón, még jobb is így. Csak szerettem volna: akkorra ugyanis bezárták a lenti tusolót, porta se volt (illetve valószínűleg van portás, csak valahol alszik, mert hallottam, hogy éjszaka pár órára bezárják az ajtókat, és csak valahogy felcsengetve lehet bejönni, amit nem szeretnek, de lehetséges - bár a csengőt még nem láttam), szóval hoppon maradtam egészen ma reggelig.

Ha már friss és üde voltam így ma reggel, fel is töröltem a padlót a szobában, mert elég sok koszt felhord az ember a csizmáján, akárhogy törölgeti a mindenféle lábtörlőkbe. A felmosó meg egy külön élmény: a szinten csak egyet találtam, az is csak egy rongy a partvisra kötve, hozzá egy vödör, amin nyilván nem igazán (értsd: semennyire se) lehet kicsavarni, szóval csináltam egy kisebb uszodát a szobában, de legalább vigasztal a tudat, hogy kisöpörtem, feltöröltem a koszt (már amennyit a jobb híján tusfürdős felmosóvízzel és az eleve koszos ronggyal fel lehetett), szóval a ház megtisztult. És legalább odáig is eljutottam végre, hogy ki merjem nyitni az ablakot. Igen, tudom, hülye vagyok, de olyan kellemes az idő a szobámban, hogy féltem, hogy ha nem tudom becsukni, akkor meg megfagyok estére? Nyilván nem vészes a helyzet, bár csak most vettem észre még egy nagyon kedves orosz megoldást: két ablakszárny van, egy vékonyabb és egy nagyobb, de csak előbbit lehet kinyitni: a másik hőszigetelését egy jó kis széles celluxcsík szolgáltatja a másik ablaknál, szóval azt egyelőre nem bántjuk.

És igen! Most rákezdtek valami furóval felettem. Kellemetes hétvége lesz ez.

Egy időutazó fejlegyzései: képes riport a kollégiumról

Amikor lecuccoltam, egyszerre éreztem megkönnyebbülést (elég borzasztó dolgokra számítottam - por, omló fal, (jobb esetben csak) döglött csótányok, halott szovjet katona a szekrényben, mittudomén), ahogy megláttam a viszonylag otthonosnak mondható szobácskámat, ezzel párhuzamosan röhögőgörcs tört ki belőlem: időutazó vagyok! Ezek a tapéták, függönyök, huzatok, berendezési tárgyak... Nyolcvanas évek barátságos szocialista giccse mindenütt. De meséljenek inkább a képek.