Золотые ворота

Az Arany-kapu (Zálátie várótá), a város szíve, nem mellesleg a bölcsészkar szomszédságában. Az egykor fallal-erőddel körülvett 12. századi városból ennyi maradt, az Ezüstkapu és a Bronzkapu már nincs meg, nem véletlen lett az Aranykapu az UNESCO szerint is világörökség.

Ja, az Aranykaput meg a szembeszélben ácsorgó, épp ezért kicsit hökkent pofázmányom takarja el. Elnézést kérek ezért, máskor lesz jobb is.

Privet, Vlagyimir!

Amúgy hozzátenném, hogy az eszem megáll a vlagyimiri kedvességtől. Illetve hát Nagyezsdától, az én reménységemtől. Mert nemcsak hogy fogadnak engem, hanem törődnek is azzal, hogy rendben legyek. Persze nagylány vagyok, én elterveztem, hogy ja, mutassák meg, hol lakom, aztán majd feltalálom magam, felfedezem a környéket, a várost, van kis szám, meg tudom kérdezni, mi merre hány lépés. De nem: eleve az állomáson várt ВлГУ (VLGU – Vlagyimirszkij Goszudarsztvennij unyiverszityet) felirattal egy srác, Jevgenyij (aki amúgy első blikkre félelmetesen hasonlít egy szegedi ismerősömre), és kiderült, hogy Nagyezsda is mindjárt érkezik.

Mire kiértünk a buszhoz (illetve hát elektricskához, pici kis döcögős izéke), ő is ott volt, akivel már négy hónapja levelezek és tervezem az utat: Nagyezsda Nyikolajevna, aki egyébként oroszt mint idegen nyelvet tanít az egyetemen és a külföldi diákok fogadásával is foglalkozik mindemellett. Egy mosolygós, rövid, szőke hajú, talán ötvenesnek saccolható nő, puszipuszi meg kedvesség, és még azt se hagyta, hogy egyedül vigyem a sporttáskámat (szerencsétlen véznácska Jevgenyijre hagytam a nagybőröndöt… hát, ez van), hanem megragadta az egyik fogókáját, egyem a szívét. Kifizette a buszjegyemet (16 rubel – hatalmas összeg, nincs 80 forint a jelenlegi árfolyamokkal), aztán a beszélgetés közben kiderült, hogy amúgy járt már Pesten, Debrecenben, Tokajban, sőt Nyíregyházán még anno a nyolcvanas években tanított is oroszt. Eddig is nagyon hálás voltam a nőnek, de most már be kell vallanom, csodálom és imádom, de tényleg.

És ez nem minden: kiderült, hogy hát nem úgy van az, hogy én két napig csak úgy lézengek és felfedezgetem a helyet. Nem-nem, hát másnap (szombaton) visznek körbevezetni az orosz mint idegen nyelv szakos lányok. Bár ebből végül az lett, hogy Szvetlana (talán Szvetlana…? jaj nem tudom, már nagyon késő volt, amikor bemutatkozott és pont a WC-ről jöttem ki és nagyon zavarban voltam :D) csak a legfontosabb dolgokat mutatta meg, elvileg vasárnap lesz egy rendes körbevezetésem egy másik lánnyal is. Oké, köszi, tényleg!

Utazás 3/3: Célegyenesben Vlagyimirba

Szóval odaértem a kasszákhoz, és mivel külföldről nem lehet jegyet venni (legalábbis külföldi útlevéllel semmiképp), jött a jegyvásárlás. Eredetileg a hagyományos elektricskára akartam jegyet venni, mert hamarabb indult és mert azt írta az én Nagyezsdám, hogy arra már pénteken nehéz jegyet szerezni. De mivel minden normál kasszánál egyáltalán nem mozgó sorok álltak, az expressznél meg senki, odamentem rákérdezni, és mire észbe kaptam, már meg is vettem a jegyet az expresszre, ami ugyan valamivel később indult, de legalább csak négy helyen állt meg, nem minden egyes sarokban. És amúgy már annyira elfáradtam a végére, hogy igazából mindegy volt, mire veszek jegyet, csak belátható időn belül vigyen el Vlagyimirba. 

Следующая станция – Владимир!, mondja be önfeledt boldogsággal egy kedves női hang az expresszen. Ja igen, mert bemondja. De nemcsak ezt, körülbelül negyedóránként folyamatosan pofázott valamit a felvett hang, általában arról, hogy mennyire de nagyon életveszélyesek a vasúti pályák, nem szabad rajta szaladgálni, óvatosnak kell lenni a peronon, vigyázzunk a gyerekekre, nehogy nyomorékokká váljanak (bezony!). A metrón meg azt mondják be újra és újra, hogy kedves utasaink, jó lenne, ha udvariasan átadnák a helyüket az öregeknek, a mozgáskorlátozottaknak és a kismamáknak. Érdekes.

Lényeg a lényeg, a vonaton belekukkantottam abba a Moszkván kívüli Oroszországba, bár sokat nem láttak, csak rengeteg „berjozkát” (a nyírfácska, ami máshol is van, de itt tényleg mindenütt), hóborította fenyőerdőket meg olyan édes, igazi színes, fodros, girbegurba, egyedi orosz faházikókat, hogy tényleg olyan volt, mintha valami orosz népmesébe csöppentem volna hirtelen. Persze először el kellett hagyni a moszkvai panelrengeteget (aminek a közepén hopp egy aranykupolás pravoszláv templom!). 

És akkor még néhány funfact a vonatról:

1. Az „orosz MÁV-on” nagyon kedvesek a kalauznők, ráadásul nem lehangoló, ormótlan egyenruhát aggatnak rájuk, hanem egy egész menő pirosas-bordós árnyalatú szettet nagykabáttal, csini sapkával (meg is értem, hogy jobb a kedvük, mint nálunk).

2. Az Aeroexpresszen és a vlagyimiri vonaton is volt büfésboszorkány! (Bár sajnos én értettem, hogy nem Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét meg sütőtöklevet árul, csak Snickerst meg forró teát, de egy kis fantáziával minden lehetséges.)

3. Én bizony nem jártam úgy, mint a Moszkva-Petuski szegény kis Venyicskája és eljutottam Petuskiba is (és nem a Vörös téren ébredtem fel valahogy egy überhosszú lidércnyomásos elektricskázás után)! Sajnos az a copfos nem volt ott az állomáson, szóval Venyicskának lehet jobb is, hogy lidércnyomáson innen és túl valahogy visszajutott Moszkvába. Kaptok fényképet is erről a neves eseményről:

Utazás 2/3: Tömegközlekedjünk Moszkvában á lá málhás szamár

Jelentem, mesteri tervem sikerült. Igen, bebizonyítottam, hogy lehet a minimum 12 (maximum 15 vagy több) milliós orosz fővárosban úgy tömegközlekedni, hogy húzol magad után egy 20+ kilós bőröndöt, hátadon a laptopodat (és az életedet) tartalmazó hátizsák, válladról meg lóg még 10+ kilónyi ruha és tusfürdő és egyebek. Bár azért meg kell valljam, akármilyen csodadezodor is kevés ehhez, bizony megizzadtam a végére (meg a kezdetére köbö, de sebaj).

Az Aeroexpressz a Kijevszkaja állomásig visz el 35 perc alatt – persze a vlagyimiri vonat nem a Kijevszkij, hanem a Kurszkij vonatállomásról indul, ergo jöjjön az a híres-hatalmas moszkvai metróhálózat. Szerencsére megkaptam az instrukciókat, hogy a körgyűrűn (кольцовая линия – a térképen a barna köröcske) kell mennem. Úgy voltam vele, hogy ja, a metrónál meg a vonatállomásnál is csak van már mozgólépcső, csak nem kell mindent föl-le cűgölni – hát csak majdnem. Persze, van mozgólépcső, de azért ahhoz és az után csak beraknak néhány lépcsőfokot, amit csak meg kell mászni a nagy rakat bőrönddel. Szerencsére a kritikus pontokon csak előkerült a híres moszkvai férfiak segítőkészsége, egyszer egy bácsi kocogott fel a bőröndömmel (olyan sebességgel, hogy hirtelen azt hittem, el is akar futni vele), másodszor meg a metróról segítette le a bőröndömet egy srác, akinek aztán megköszöntem és otthagytam, pedig nem kellett volna, mert utána még jött egy lépcső, aminél jól jött volna a segítsége. Na sebaj.

Amúgy ha már a híres moszkvai metró, hát a bőröndöktől izzadva és lihegve nem igazán az volt az első dolgom, hogy körbebámészkodjak, de amennyit láttam belőle, az tényleg igazán nagyon faintos volt, meg kell mondjam. Minden megállóban külön-külön monumentális atmoszféra, de a metrón belül meg úgy érzi magát az ember, mintha csak Pesten lavíroznék egyik megállóból a másikba (bár ez már menőbb-csinibb metró volt, villogott, hogy épp melyik megálló következik meg minden, szóval nem a jó öreg kék szovjet metrókocsik voltak, legalábbis épp ezen a vonalon nem). Azt amúgy nem tudom, hogy a körgyűrűnek jó irányába mentem-e, de igazából mindegy, mert erre is, arra is épp hat megálló a Kurszkij.

Utazás 1/3: Vosztok, vosztok, jelentkezz!

Hajnalban kibumlizni Ferihegyre családostul egy élmény. Tényleg, a család minden tagjának. Álmosan, egy kávéval-teával a gyomrunkban cűgölni ide-oda a poggyászokat, az autóban hagyni a sálat, besorakozni a WizzAirhez és aztán a kapunál fel-se-fogjuk-hogy-mi-történik érzésű búcsút venni – felbecsülhetetlen.

Maga a repülőút simán ment, felkelt a nap és huss, elszálltunk északkeletre. Kicsit mondjuk olyan érzésem volt a gépen, mintha nagyon-nagyon kevesen lennénk magyarok (később a moszkvai reptéri sorbanálláskor mögöttem meg is jegyezte egy pasi oroszul, gondolom, észrevéve az útlevelemet vagy a jegyemet, hogy jé, magyarok is repültek velünk – Budapestről, nahát, tényleg, milyen furcsa is, nem?). Összességében valahol szép, hogy sötétben indulok és sötétben érkezek meg. De legalább láttam repülőből napfelkeltét, az se kutya. Meg olyat, hogy a felhők fölött már nappal van, de lent még minden sötét, mintha valami alvilági tévképzet elevenedett volna meg.

Moszkva felett az ég

És ami várt: a gyönyörű égkékből átmásztunk a fentről pihe-puhának tűnő vattafelhőn – amiről kiderült, hogy nagy, csúnya, taknyos szürke felhőtömeg, Moszkva pedig hóban és ködben áll odalent. Heló, tél, heló, -10 fok. Ami így hirtelen úristendehidegnek tűnik, de egy rendes télikabátban, sálban tökéletes téli idő (ja, hogy elfelejtettük már, milyen is az, értem én). Csak kár, hogy a repülőút végére se beszélni nem tudtam, mert úgy berekedtem a jól összeszedett betegségemben, se hallani nem hallottam, mert úgy bedugult a fülem – na úgy aztán igazán élmény segítséget kérni az információs pultnál, hogy honnan indul a városba a reptéri expressz. (Pláne hogy megszólaltam oroszul, megijedtem a hangomtól és a kiejtésemtől, aztán visszaváltottam angolra, amiben meg olyan nyelvtani konstrukciókat csináltam, hogy utólagosan is visszabuktathatnának pár osztállyal a gimiben.)

Nyáh, de hogy ez a reptéri bürokrácia micsoda egy agyrém! Nyilván nincsenek sorok a passport controlnál, csak gyűlik az embertömeg egy nagy gócba, 20 percenként előrevánszorognak egy centit és mindenki liheg a másik nyakába. És a tizenöt útlevélellenőrzös bódéból nyilván csak úgy öt működik (ebből kettőt is csak úgy éppen utólag nyitottak meg). Szóval vagy egy-másfél órán át ácsorogtam a tömeg közepén, közben még azt is konstatálnom kellett, hogy a Vnukovo reptéren van wi-fi – de fizetős. Kackac. De miután sorra kerültem és kaptam egy fantasztikus cetlit (amiről aztán a vlagyimiri vonaton megállapítottam, hogy ja, ez ilyen bevándorlási kártyaszerűség akar lenni, szóval már ilyenem is van), minden ment simán. Meglettek a bőröndök (valószínűleg már jó órája keringtek körbe-körbe a szalagon szegények), öt perccel az aktuális vonat indulása előtt megtaláltam az аэроекспресс-t (ami óránként egészkor indul). Irány Moszkva!

Az utolsó pillanatok

A következő négy hónapom három pakkban:

...Lehet, hogy a kép nem adja vissza a méreteket, de azért a 23 kilós nagybőrönd és a 11 kilós sporttáska elég emberes. És akkor a laptoppal, kütyükkel megtöltött hátizsákról ne is beszéljünk. Móka és kacagás lesz velük végiggrasszálni fél Moszkván.

Ja és persze nem is én lennék, ha most nem sikerült volna elkapnom valami jó kis torokfájós, köhögős, takonykóros, kótyagos fejes vírust, és csak hogy legyen még hab is a tortán, az egyik szemhéjam is megvan kicsit dagadva (nem fáj, vagy ilyesmi, csak kicsit úgy nézek ki, mint Quasimodo). Látjátok, nekem nem kell elmenni a -10 fokba, hogy lebetegedjek. Éljen!

Már csak kettőt kell aludni...

Búcsúiszogatások, búcsúzós zsíroskenyér-partik, szívhez szóló levelek, nagy ölelések, vigyázzmagadrák és aztánírjok tömkelege, de még mindig nem fogom fel, hogy ma vagyok utoljára Szegeden négy hónapig.