Heló, Szuzdal!

Szuzdal, Vlagyimir ősi testvérvároskája, ami egy köpésnyi negyven percre (vagy ha olyan buszt sikerül elkapni, szűk egy órára) fekszik tőlünk északra, szintén egy olyan pont, amit látni kell, ha az ember ide téved.

Nyilván ez csak töredék, állítólag 40-50 körül mozog
a város templomainak száma.

Hogy miért? Hát nem feltétlen a hatalmas nagyvárosi élet miatt. A népesség a legfrissebb mutatók szerint már tízezer alá esett, és alapvetően a városkában sétálva az az érzése támad az embernek, hogy az eladókon és a turistákon kívül tényleg nem sokan laknak itt. Nyilván nem túl meglepő: hiába a hatalmas történelmi múlt (utalok itt nemcsak arra a tényre, hogy az első említése 1024-ből származik, hanem arra is, hogy fejedelemségi központ is volt), ha a 12. századi kis piszok (hah) templomocskákon, csinos faházikókon és helytörténeti múzeumokon kívül nincs sok minden, pláne nem felsőoktatás vagy (turizmoson kívüli) munkalehetőség.

Ettől függetlenül tény, hogy az orosz mértékekben szintén kisvárosnak számító Vlagyimirból is jó kicsit még vidékebbre menni, friss levegőt szívni (amibe ugyan belekeveredik a lótrágya ínycsiklandó szaga is, mert annyi az ilyen-olyan lovaskocsi a turistáknak, hogy ihaj - de hát ez a magamfajta alföldi gyereknek igazán frissítő illat, maradjunk ennyiben). Nyugalmas, csendes, hagymakupolás, a városon keresztülfolyik a Kamenka nevű kis folyó... Mi kell még?

De most komolyan. Lovaskocsik mindenütt! A sima szekértől kezdve a tökhintóig bármi - városnézésre vagy esküvőre, mindegy. Lovagolni meg pónigolni (?) is lehet, szerencsétlen jószágokat úgy állítják sorba a járdán, mintha biciklik lennének.

Mivel első látogatásom Szuzdalban egy fantasztikus napra esett időjárásilag (jaj, én kis naiv, hát Oroszországban szinte minden nap fantasztikus időjárásilag!), elég hamar egy néprajzi múzeumban találtam magam. Megkímélek most mindenkit a mindenféle használati tárgyak hosszas beszúrásától, helyette érezzétek át a hangulatot, amit az esős (és igen, aztán havas) időben az autentikus faházikókból átalakított kiállítótermekben kap az ember fia-lánya.

Ezek a kedves jószágok nemcsak hogy hihetetlen jól adják a falusi fílinget, de még üdvözlik is a bejáratnál a látogatókat, aztán a fővezér háromperces fotópózba is vágta magát (nem vicc). Falusi turizmus, így kell ezt csinálni.

Faház és kék hagymakupolák - időutazásunk nem ér véget.

Az, hogy minden a helyén van ebben a szobában (a sarokban az ikonok, ott a családi kép, az asztalka, a hagyományos хлеб-соль az asztalon), hagyján, de hogy teremőrként két népi viseletes, pletykás, turistákat le se tojó néni szolgál, az frenetikus.

Igen, az ott hó. Április 24-én. Szomorú voltam. De szegény olasz turisták még inkább - hogy szaladtak aztán elképedve az esernyőjük alatt egyik épületből a másikba!

 Alapvetően az üdítő sétán kívül sok minden különlegeset talán nem lehet csinálni Szuzdalban, de egy egynapos kiruccanást megéri tenni. (Meg is tettem másodjára is jó társaságban, szóval to be continued!)

A híres pelmenyi, a töltött tészta, amit rettentő macerás házilag megcsinálni, de vagonszámra lehet fagyasztva boltilag megvenni. Úgy se rossz, de azért ebben a kis bidliben talán csinosabban néz ki a dolog.

Utcakép a turistaközponttól egy picit arrébb.

Hesszelnek a szuzdali cicák!

Ó, és el ne felejtsem a csudálatos járgányokat, amik megadják annak a 40-50 perces utazásnak a zamatát.