Mission completed

És igen, már kicsit helyreállt a lelkibékém. Kedves kis korallvirág, Mirr Murr ruszki unokaöccse és négy könyvecske boldog tulajdonosa lettem (egy örök Everything is Illuminated, amire rég fáj a fogam, a Kssz!, amiről már hallottam ezt-azt, egy random kortárs orosz és egy random brutálisan friss örmény-orosz szerzőnő regénye).

Mertönmegérdemli.

A téli depresszióról

Igen, merthogy nem meglepő módon van olyan Oroszországban. Sőt, konstansan. Március végén is, sőt most van leginkább a tetőfokán, már ami engem illet.

A legrosszabb, hogy két hete olyan őrülten jó idő volt, hogy már a piros kabátomban flangáltam (néha még abban is melegem volt a napon), átvettem az edzőcipőmet és volt, hogy csak csukott szemmel sétálgattam a járdán, mert úgy jobban ment a fotoszintetizálás. Persze mondták, hogy ez nagyon szokatlan meg rekord meg minden errefelé, szóval el lett húzva előttem a mézesmadzag, aztán vissza lettem taszítva a hidegbe. Jó hír, hogy alapvetően süt(öget) a nap, a hó legnagyobb része is elolvadt. De. A hó nélkül csak annyi változott, hogy a fehér-latyakos helyett minden szürke és barna, egy fia zöld színt se látni sehol, ami februárban nem gond, de lassan a naptári tavasz feléhez (!) közeledve azért kezd zavaró lenni. (Épp ezért amikor megláttam a virágzó tulipánfás képeket Szegedről, legszívesebben bekuporodtam volna a sarokba, hogy egy pokróc alatt elsirassam az életemet.) Ráadásul a szél is fúj, alapvetően épphogy 1-2 fok körül van az átlaghőmérséklet napközben. Mindemellett ott van ez a furcsa két lét közötti állapot: nem vagyok otthon, nem járok az otthoni óráimra, de tudom, hogy azokra is készülni kéne most már - mindeközben itt vagyok, járok az óráimra, de a tanáraim még mindig nem igazán tudnak velem mit kezdeni, már annak is örülnek, ha meglátnak az órán, de nyilván nem várják el, hogy ugyanazt a teljesítményt hozzam, mint az oroszok. Van is dolgom (rengeteg), meg nem is.

És igen, most jön az a pont, amikor mindannyian az orrom alá dörgölhetitek, hogy hát te akartad ezt. Nyáh, attól még szabad nyafogni egy kicsit, nem?

Mit lehet ilyenkor tenni? Remek kérdés, én se tudom a választ, de én valahogy így reagálom le a dolgot (nem feltétlen kell követni a példámat):

1. Fogj egy hétvégét és hagyd, hogy totálisan elemésszen a téli depresszió. Ne nagyon mozdulj ki, lehetőleg ne találkozz senkivel. Még ha érzel is valami furcsa vágyat arra, hogy emberi szót hallj, akkor is gondolkozz inkább fél órát, hogy áthívj-e filmezni egy szinttársat, aztán dönts úgy, hogy áh, biztos nincs is itt, nem ér rá, késő is van, jobb lesz egyedül. Nézz inkább sorozatot. Ha azt hinnéd, ez már sok, akkor nézzél még pár részt. Néha melegíts magadnak valami kaját.

2. Teljes letargiában vagy vasárnap estére? Helyes, elérted a holtpontot.

3. Szedd össze magad és menj be órára. Amikor meglátod, hogy az orosz csoporttársaid is csak támasztják a fejüket és szenvednek, érezd át, hogy ez egy univerzális betegség.

4. Na most legyen eleged az egészből.

5. Menj el a boltba, mert amúgy is kell venni ezt-azt. Vegyél egy vagon csokit, szirokot (az orosz túró rudi, nyam!), esetleg valami luxusnak tűnő füstölt sajtot, bármi olyasmit, amire nagyon vágytál a borzasztóan kies hétvégén, de nem akartál csak ezért boltba menni.

6. Menj el vásárolni. Ne smucigoskodj: vegyél magadnak könyveket, mert rég vágysz erre, vegyél egy új táskát, mert azt is már régóta szeretnél, aztán menj el az egyik virágos bódéba, hogy legalább a szobádban láss valami zöldet, meg nem árt, ha a plüsspatkányok mellett valódi élőlény is van még a szobádban.

7. Keresd az emberek társaságát. Még akkor is, ha nem jön csak úgy magától.

8. Tanuljál!

Most ott tartok, hogy mindjárt megebédelek, aztán elmegyek beteljesíteni a hatos pontot, mert ez már tényleg nem állapot. Nem vagyok az a shoppingoló alkat, de most már tényleg nincs jobb ötletem. Persze biztos nem csak az időjárás hibája ez a demotiváltság, az én alapvető hajlamom a lustaságra is közrejátszik. És most reménykedjünk, hogy az édességből és az új cuccokból nyert boldogsághormon elég lesz arra, hogy kilendüljek a gonosz téli depresszióból.

Főzelék

Az van, hogy hirtelen házias menzakajára éheztem, szóval összeütöttem életem első krumplifőzelékét (szégyen vagy nem, de 22 évesen sikerült a youtube-ról megtanulnom, hogy is kell rántást csinálni - de megcsináltam, hell yeah!) jó kis (hazai paprikás!) fasírttal. És amióta csak megcsináltam, azon gondolkodom minden melegítésnél (nem kicsi adag lett, de hát nyilván hülye az, aki egy napra főz), hogy ha most bejönne valamelyik szintlakó a konyhába és rákérdezne, mit kevergetek ott bőszen, mit mondanék. Mert se oroszul, se angolul nem tudom, hogy van a főzelék.

És nem véletlenül.

Angolul annyit találtam, hogy "vegetable-dish", na hát ebből aztán rá lehet jönni, nyilván csak a főzelék jut eszembe, ha azt mondják, valami zöldséges étel.

Oroszul meg dettó. Блюдо из овощей, vagy a nagyszótár körülírása, ami kifejezetten kedvencem: <влюдо из тущёных овошей с мучной заправкой>. Konkrét, de nyilván nem egy kajanév. Csak félve kérdezem, hogy ez azt jelentené vajon, hogy a főzelék valami közép-európai étel, ne adj' isten hungarikum...?

(Zárójeles plusz érdekesség: és úgy tűnik, a habarást és a rántást se különböztetik meg, mindkettőre azt mondja az okos kék szótár, hogy мучная заправка. Hmm.)

Kedves oroszul (meg angolul) nálam jobban tudó olvasóim, ha jártasak vagytok az orosz konyhanyelvben (hah, micsoda szóvicc!), várom szeretettel a hozzászólásokat és a kedves kijavítgatásokat. Újonnan felfedezett gasztrolelkem és nyelvbuziságom örömmel vár minden új funfactet a főzelék rejtélyét illetően.

Ui.: Igen, rettentően röhejesnek tartom, hogy könnyedén el tudok diskurálni az első szláv palatalizációról, a magyar nyelv hosszú-rövid magánhangzós oppozíciójáról vagy a dosztojevszkiji próza bahtyini értelmezéséről, de szótár kell ahhoz, hogy megmondjam, mit főztem, vagy ahhoz, hogy ecetet vegyek a boltban (btw, уксус, ennél hülyébb orosz szót is rég hallottam), ha már a főzeléknél akarunk maradni. 

Moszkva újratöltve - képriport

Igen, el vagyok maradva nagyon a bloggal, ezért a hosszas beszámoló helyett már mint tapasztalt moszkvai turista* adom közre a képeket rövid kommentárral. Merthogy persze, a Leningrád-koncert volt a hétvége fénypontja, de azért a maradék időcskénkben muszáj volt turistáskodni is. Katt a továbbra!

LENINGRÁD!

A kincset érő jegy.
(18+, haha)

Nem terveztem, hogy ilyen hamar visszatérek Moszkvába (egy hónapon belül kétszer, ejj, még úgy is, hogy megérkezett az ösztöndíj, azért luxus), na de amikor rám írt Zsófi, hogy jön a Leningrád (minden orosz szakos, kicsit is jó ízlésű egyén kedvenc orosz bandája), csak két kérdésem volt. Mikor? Mennyiért? És ez is leginkább csak azért, hogy tudjam, hova írjam be a naptáramba és mennyit kell felvennem a bankból, mert nem volt kérdés, hogy itt bizony parti lesz, de nagyon.

Sokba fáj a jegy a koncertre. Sose adnék ki ennyit ilyesmire, mert burzsuj állat vagyok. Na de! ez megérte. Mondhatnánk, hogy de hát nyáron jönnek a Szigetre, akkor egy napijegy áráért (amit akár többé-kevésbé ugyanennyiért is megvehetnék) több koncerten is lennék meg fesztivál és juhú. De a különbség nem mérhető a két koncert között, amit

1. valami tök idegen országban tolnak, ahol a fesztiválozók 80%-ának (vagy többnek) fogalma sincs arról, mit énekelnek a színpadon, csak érzik a zenét és tombolnak (ezért vicces az, amikor Snurov leszidja a közönséget a Szigeten, hogy ne csak tapsoljanak, hanem énekeljenek is - a közönség nyilván nem érti, csak a tapsolós kézmozdulatot, szóval elkezdenek még jobban tapsolni),

2. vagy amit hazai földön tolnak le, ahol mindenki az első akkordokból tudja, melyik szám következik, énekelnek, nincsen se nyelvi korlát, se meg nem értés, minden klappol.

Ünnepnap - kétféleképp

A március 18. odahaza csak annyit jelent, hogy kezdődik a "Sándor, József, Benedek, zsákban hozzák a meleget". Ennek jegyében képes formában fel is köszöntöttem apukámat egy Facebookon hagyott montázzsal:

Itt is nagyon boldog neved napját neked, apa!

Mindeközben Oroszországban már kereken egy éve egészen mással kapcsolódik össze ez a nap: igen, éppen egy éve annak, hogy hirtelenjében visszacsatolták a Krím-félszigetet Oroszországhoz. Az évforduló alkalmából országszerte "mítyingeket" szerveznek, zászlók, örömködés és önfeledt boldogság mindenütt. Na de hogy is néz ki mindez egy odatévedt magyar szemszögéből? Nos, eléggé ambivalensek az érzéseim mindezzel kapcsolatban, és mivel unom már, hogy folyton csak írok és írok, ezúttal fogadjatok szeretettel egy rögtönzött videót a koliszobámból, ahogy erről pampogok nem mindig összefüggően (jaj, fura a kamerának mesélni).

(Kedves szkájpos ismerőseim, most legalább élesben is megnézhetitek a hátteret. Pixelek nélkül egész megkapó, nem? Főleg Sirius, tudom én.)

Tavaszodóban

Szoba kilátással, azaz február vs. március.

UPDATE: közben megint leszakadt egyszer a hó, de aztán nagyjából elolvadt, szóval most már még kevesebb hópaca van mindenfelé. De azért van, szip.

Moszkvai kiruccanás #4: Külügy, OTP, Arbat és végkicsengés

És megint csak beszéljenek helyettem a képek:

A híres Hét nővér egyike, a Külügyminisztérium. Robosztus, monumentális, fényképezőgéppel fel nem fogható.

...és az út túloldalán a nem túl megkapó látvány, ami azért sokfelé hasonló. Ja és hopp, végre egy működő OTP egy szívemcsücske bankautomatával!

És hopp, már a régi Arbat utcán vagyunk: furafejű Puskin és furafejű Natasája a Puskin-ház környékén. Izé.

Na de ha már irodalom! Ugyan pont nem sikerült lekapni, de Bulat Okudzsava (Viszockijhoz hasonlóan ő is afféle "bárd") szobránál egy nagyon szimpatikus fiatalember szavalt verseket. Muszáj volt dobni neki egy kis aprót - igazából a Tretyakov Galériát leszámítva itt kapott el még igazán az "igen, ez itt Moszkva!"-érzés.

Mu-mu és a bocik. (És kicsit elszomorodik a szívem, hogy a szegedi Boci elől likvidálták a mi saját szuper teleszkópos tehénkénket a hotel felhúzása után, szip.)

Mert a Rálik-családban alap, hogy ha nyitott szájú állatos szobrot látsz, dugd bele a fejed. (Igen, érett, felnőtt nő vagyok.)

A szokásos orosz eklektika és kontrasztok: igazi sétálóutcai, gondozott épület, mögötte egy igen össze-vissza álló, régiesen új kajálda, miközben mindezek fölé tornyosul barátunk, a panel. 

Sztarij Arbat - ha kicsit érezni akarod, milyen volt a város lüktetése azelőtt, hogy tizenakárhány millióssá nőtte magát...

És a fotó, ami mindenkinek sokba kerül, de hát anyám, Cseburaska!

Mit is mondhatok összességében az első rendes találkozásomról Moszkvával? Nos, azt kell mondanom, hogy rengeteg eldugott kincs van a városban mindenfelé, főleg ha kultúrát (múzeumot, színházat, csipetnyi történelmet, irodalmat stb.) keres az ember. De tényleg keresni kell, mert ez a városóriás egyszerűen magába szippant mindent a szürkeségével, a hatalmas, robosztus paneljeivel és a rohanó embertömeggel. Szóval igen, meg kell nézni sok mindent, ki kell próbálni, de hogy huzamosabb ideig ott éljek, hmm, hát azért azt nem tudom elképzelni. Így a kis nyugodt, kedves Vlagyimirból azért jó egyszer-egyszer átugrálni és művelődni. Ja meg olyan szinten lejárni a lábam, hogy aztán napokig próbálok regenerálódni...

Moszkvai kiruccanás #3: művészet! (és halott lábak)

Miután már eleve lejártuk a lábunkat másfél nap alatt, mi is jöhetne jobban, mint Moszkva egyik leghíresebb múzeuma, a Tretyakov Galéria! A teljes főépületet durván öt óra alatt jártuk körbe, bár párszor muszáj volt leülnünk (nyilván bámulni a képeket, nem azért, hogy pihenetessük öreg csontjainkat, nyilván). Külön kellett fotójegyet venni, de abszolúte megérte. A rengeteg fantasztikus képtől igazi, a szó pozitív értelmében vett kultúrsokkot kaptunk, szóval itt van nektek egy kis zenés ízelítő abból a sok-sok remekműből, amit láttunk:

...Ja és persze a fotójegyen az állt, hogy nem lehet közzétenni meg felhasználni a képeket, de remélhetőleg a Tretyakov Galéria kedves munkatársai nem fognak egy magyar blogon kurkászni a kész képek után. Sebaj. És akkor még pár kép, mert hiába fájt már őrjítően a lábunk, ki kellett használni a nappali fényt (bármilyen szürke és taknyos is volt az idő):

Mert a lakatokkal teli fák menőbbek, mint a párizsi (vagy a gyopárosi, haha) lakathidak.

Random szoborcsoport a gyermeki ártatlanságról és az elállatiasodott felnőttkorról. Imádom.

A szürke Moszkva. Elég lehangoló.

A kontrasztok mindenütt: a Megváltó Krisztus-székesegyház előtt állva egyszerre látni a hangulatos hidat és a gyárkéményeket.

És akkor jöjjön még egy kötelező turistakép (csak kívülről, mert épp hat perccel zárás után értünk oda - bár azt mondják, a felújítás után ez már tényleg túl giccses, még a pravoszláv templomok giccséhez képest is).

Moszkvai kiruccanás #2: a turistakör

"A Kreml, a Kreml – mindenki csak ezt hajtogatja. Boldog-boldogtalantól hallottam már róla, de a saját szememmel még sohasem láttam. Ó, hányszor, de hányszor (ezerszer) bejártam már Moszkvát. keresztül-kasul, északi csücskétől a déliig, nyugatról kelete, egyik végétől másikig tekeregtem benne – részegen avagy másnaposan, de a Kremlt még egyszer sem láttam."
(Venyegyikt Jerofejev: Moszkva-Petuski)

Szegény Venyicska nagyon nehezen jutott el a Vörös térre, pedig tudjuk, ha nincs egy fotód a Kremllel Vaszilij Blazsennij-székesegyházzal, akkor nem is jártál Moszkvában. (De lehet, Oroszországban se, anélkül az is csak egy illúzió.)

Szóval egy sikertelen OTP-vadászat* után csak elkeveredtünk a Kitaj gorodba, hogy aztán kis kerülős sétával bejussunk a (túl) sokat emlegetett Vörös térre. És akkor az egyszerűség kedvéért jöjjön a képes riport:

A híres GUM-áruház, színes-szagos, fényes. Belül is szép amúgy, bár nem értem, mit lehet olyan sokat barangolni odabent - oké, építészetileg eléggé nemsemmi, de attól még ez egy marha drága pláza, otthon se élvezem a plázákban való sétálgatást. 

(A kép csak illusztráció, de) tudni kell, hogy ami nagyon az oroszokhoz köt, az az, hogy nem degradálják a fagyit holmi "nyári édességnek". És igen! Szabadságot a téli fagyizásnak otthon is! Így például a GUM-ban is több ilyen kis fagyis-jégkrémes bódé van, ahol furcsamód nem egy gömb, hanem egy ilyen eleve kész tölcsér fagyit lehet kapni. Állagra inkább jégkrémes, de tény, hogy nagyon finom. És ugyan megfogadtam, hogy nem leszek szentimentális és nem gyűjtök szemetet csak azért, mert "hát ez Oroszországból van", de azért a ГУМ Мороженое feliratú szalvétát csak eltettem, egye fene.

Első pillantásra a Vörös téren: nos, március eleje, de még mindig áll a tér közepén egy nagy-nagy karácsonyi újévi vásár, jégkorival, nagyon szép giccses körhintákkal, méregdrága kifőzdékkel és minden jósággal. Szóval a kedvenc hagymakupoláink csak úgy éppen hogy kikukucskáltak a vásár mögül első blikkre.

GUM, jármárká, égősorok, karácsonyfák.

A kötelező kép! Igen, pipa!

...és a próbálkozzunk-valami-mással-a-székesegyház-túloldalán-hátha-sikerül és hát-fogjuk-rá-hogy-jó-lesz kép. 

És akkor egy jóóó nagy séta a Kreml túloldalán, a Moszkva-folyó partján, rálátni a Megváltó Krisztus-székesegyházra... Kellemetes.

*namerthogy Oroszországban is van OTP, de Vlagyimirban csak egy iroda van, automata nyista, szóval kihasználva a lehetőséget, hogy Moszkvában vagyok, megrohamoztuk az automatákat, mert ott csak 577 forintba fáj a kézpénzfelvétel, míg például a Szberbankban 1300 körül volt.

Moszkvai kiruccanás #1: roptuk a rockot!

Tudom, tudom, eléggé eltűntem a nagy moszkvai kirándulás után - eleinte csak fáradt voltam írni meg tele volt a fejem az élményekkel, utána meg csak simán lusta. De mindenkinek jelentem, épségben hazaérkeztem, és röviden-tömören igencsak királyra sikerült a kiruccanás. Bár a lábaim lehet, nem törtek ki ugyanilyen ujjongásban, mivel széttáncoltam-jártam őket a hosszú hétvége alatt. De hát ez van, ezt kell szeretni - még így se láttam a fél várost se, mit lehet tenni?

Szóval kezdjük a beszámolót az elején: Vlagyimirból Moszkvába 2,5 óra alatt ér oda a gyorsvonat, de a normál elektricska csak bő 3 óra alatt és minden fene se tudja milyen kisvároskában megáll. Ami furcsa, hogy azt gondolnánk, egy ilyen kicsi (mindössze 180 kilométernyi) távolságon ugyanúgy jár minden órában a vonat, mint Szeged és Budapest között. De nem, kedves barátaim, tévedés: péntekenként Moszkvába megy reggel 8-kor egy vonat, aztán negyed 3-kor, utána meg még este egy-kettő és ennyi. Szóval nem volt túl nagy választási lehetőség, maradtam a negyed hármasnál, amivel fél 6-ra értem be a pontosan akkor egy hónapja látott Kurszkij vonatállomásra.

Na de milyen is, ha az ember lánya nem a szép expresszen utazik? Nos, az normál elektricska belül semmi, csak három-három műanyag ülés a vagon két oldalán. De ez a hervasztó kép persze sokkal mókásabb, ha az ember odafigyel a körülötte történő dolgokra. Egyrészt ugyanis maguk az utasok is elég szórakoztatóak. Valamiért az oroszok például még egy több órás útra se veszik le a kabátjukat, még ha a hőmérséklet abszolút normális is - de hát biztos túl rövid táv ez ehhez, ki tudja. A másik érdekesség, hogy a szigorú körülmények ellenére itt is megy a bliccelés. Mit értek szigorú alatt? Nos, először azt hittem, csak Moszkvában van ez így, de kiderült, hogy a mi kis Vlagyimirunkban is át kell menni egy ellenőrző kapun, a csomagot is átvizsgálják egy remek gépezettel, illetve magára a platformra is csak a jegyünk becsippantásával tudunk bejutni. Ennek ellenére többeket is láttam, ahogy átmásztak az állomás kerítésén, és aztán amikor az ellenőr közeledtét sejtették, gyorsan leszaladtak a vonatról és visszaszálltak egy olyan vagonba, amit elhagyott az ellenőr. Varázslatos, tényleg. Másrészt ami az expresszen a büfésboszorkány, az itt a biznisz fellegvára: teljesen átlagos, utasnak kinéző idősebb nők és férfiak nyargalnak keresztül a vonaton nagy műanyag szatyrokkal, amikből friss (?) sört, csokit, üdítőt, kávét, teát, szendvicset, kakasos nyalókát (!) kínálnak. Aztán jön valaki egy harmónikával, sőt aztán egy elektromos gitárral sé egy erősítővel, hogy némi apró reményében előadjon valami hazafias nótát, hogy jól teljen az utunk (és meg is kapták a jóravaló utasoktól azt az aprót).

Na de megérkeztem szerencsésen Moszkvába, hogy belevágjunk Zsófival egy fantasztikus hosszúhétvégébe!

Szerencsére van kemény 400 rubelért limit nélküli háromnapos metrójegy, kérdés nélkül meg is vásároltam. Nem mellesleg hadd jegyezzem meg, milyen remekül működik ez a metrórendszer, bármilyen félelmetes is a tizenakárhány vonal! Nem is értem, mit izéltek a csoporttársaim is, hogy úristen, nem tévedtél el?!, miközben tökéletesen átlátható.

Pénteken sok mindent nem láttunk a városból, mert egy nagy hátizsákkal a háton nem olyan mókás mindent körbenézni, szóval inkább elmentünk a Puskin Intézetbe lecuccolni. Na, ez egy fura élmény - mármint megérkezni az Intézetbe, amit minden orosz szakos fejében valami fura misztikum von be. Pláne akkor, ha anno a pályázáskor a harmadik helyre rangsorolnak - és abban a félévben csak az első kettőt küldik tovább, szóval esz a fene, hogy mi lett volna, ha... Persze utólag belegondolva abszolúte nem bánom, hogy kellett még egy jó másfél évet várnom, hogy oroszországi részképzésen vegyek részt. És látva az Intézetet, hát, mit is mondjak, szép és jó, de hát érdekes. Maga az épület még hagyján (persze, szép panel, de egészen rendben is lenne a konnektorokból eltűnő áramot, a szinte használhatatlan rezsókat és az időnként random meghaló lifteket leszámítva). Ami igazán zavaró, az a légkör: hiába lenne szuper lehetőség a sok külföldi között kapcsolatot teremteni mindenféle jöttment népekkel, gyakorolni az oroszt legalább ilyen tört szinten, nem, esélytelen. Még ha a konyhában főzőcskézel és bejön egy kínai-afrikai-akárki, még köszönni se köszönnek, nemhogy még társalogjon velük az ember akármilyen nyelven. Szóval ott vagy egy orbitális épületben, ahol a koli és az intézet között még csak a szabad levegőre se kell feltétlen kimozdulnod, összezárva több száz kuka emberrel. Félelmetes. Nem is, inkább csak demotiváló.

A kilátás. Hangulatos, mi?

Na de lényeg a lényeg, csak hogy a címhez hű legyek, roptuk a rockot aztán. A lányok szülinapi felköszöntése után bementünk a városba egy rockklubba, és váhá, fantasztikus volt! És mivel valahogy fél egy után már nem jár a metró, ezért ki kellett várni az elsőt (fél hat), de igazából olyan jó volt a zene, hogy nem nagyon kellett az órát nézni, röpült az idő. Persze aztán a több órás táncolást megköszönték a lábaink, ahogy a következő három napot végigsétáltuk. Ja meg amikor a koliba hullafáradtan hazaérve kiderült, hogy nem működik a lift - csak a tizenegyedikig kellett felgyalogolni. Csak. De hát ez van, kellett nekünk...!

Nőnap!

Szerintem az egy fantasztikus dolog, hogy a március 8-i nőnap nem szimplán egy-egy odadobott szál virágot vagy üres felköszöntést jelent Oroszországban, hanem bizony pirosbetűs munkaszüneti napot is (és ahogy tudjuk, még ha vasárnapra is esik az ünnepnap, azt bizony a rákövetkező hétfői napon is otthon ülve ünnepeljük). És ezt most nem is annyira a feminista énem mondatja velem (bár tény, hogy az orosz nő mint olyan egészen más szerepet tölt be még most is az orosz társadalomban, mint otthon - nem emancipált szinten, hanem még mindig inkább valami szent grálként vagy ki tudja). Csak pusztán jó ez a sok hosszú hétvége.

Az meg pláne, hogy itt bizony nőnapkor a lányok is adnak egymásnak ajándékot. Sőt! Én is gondoltam, hogy legyek már jófej, vettem pár kedves lány csoporttársamnak egy-egy csokit, de én meg a felköszöntésen, a csokin és a Toffifee-n kívül még egy ilyen kompakt ajándékcsomagot is kaptam:

Már a tasak is simis, benne magnóliás kézkrém, kis törcsi és négy pétervári képeslap "arra az esetre, ha esetleg nem jutnék el oda a következő hónapokban"

Ja és ráadásul ahogy Zsófival elmentünk Moszkvában egy mekibe (mert gyorsan kellett a kaja és lehetőleg olyasmi, amiről tudjuk, micsoda), ott meg ajándék shake-kupont kaptunk, ami egy nyilván nagyon csajosan rózsaszín lötyi, de isteni finom, Vlagyimirban a rákövetkező heti napsütésben örömmel el is fogyasztottam (pár veréb társaságában):

Még nem is volt olyan meleg, de a napon isteni volt.

A végén már teljesen körbeültek a verebek és nagyon keservesen csiripeltek pár morzsáért, sőt a szomszéd asztalról egy galamb is szuggerálni kezdett. Igazi Disney-hercegnőnek éreztem ott magam a végén.

Hónapforduló: 1 hónapja Vlagyimirban

És bizony, ezt a napot is megértük: pontosan egy hónapja kászálódtam fel hajnalban a repülőgépre Budapesten, verekedtem végig magam legalább negyven kilónyi cókmókkal Moszkván és értem éjszakára és -10 fokba Vlagyimir városába - mindenre rácsodálkozva, izgalomtól botladozó nyelvvel és vigyorogva, mert még akkor se sikerült felfognom, hogy most bizony itt leszek négy hónapig.

Mi történt azóta? Nos, igazából úgy érzem, hogy még most se fogom fel a távolságot otthonról. Fránya 21. századi találmányok (Skype, Facebook), így nem olyan nehéz messze lenni, másrészt a várt sztereotípiák ellenére azért nem valami kietlen világba kerültem, a kisebb-nagyobb eltérések ellenére azért egy nagyon is ismerős közegbe kerültem. Lett sok új ismerősöm (haha, már a vkontaktyén is 17 ismerősöm van, és akkor emellé hozzá lehet számolni a teljes másod- és harmadévet itt a filfakon, sokakat csak arcról, egy másik részt meg csak keresztnévről ismerek). Ha bemegyek az épületbe, abból állok ki, hogy privetprivetprivet, mert mindenki az aulában kolbászol. Meg új rutinom - a készülődésbe bele van kalkulálva a jégpáncélon való csúszkálás, a várakozás és a 20-25 perces buszozás az egyetemre. A boltban nyugodtan nyúlok a megszokott termékekért.

És mi a helyzet a nyelvtudásommal? Nos, egy hónap alatt nem lettem anyanyelvi beszélő, ez nyilvánvaló. Sőt néha egy-egy fáradt napon képes vagyok olyan alapvető nyelvtani hibákat elkövetni, ami már az első évfolyamon is kicsit ciki volt. De ennek ellenére azon kapom magam, hogy nemcsak kreálgatok az agyamban "mi lenne, ha...?" jellegű orosz mondatokat, hanem tényleg kicsit oroszul is gondolkodom. No persze nem nagyon, de úgy finoman, alakulgat. A hallásértésem egészen király, de továbbra is csak az egyetem falain belül - néha az utcán és a portán nem értem, mit beszélnek, sőt volt olyan is, hogy a csoporttársaim beszélgetését is csak félig fogtam fel, annyira beszélt nyelvi formákat használtak. Viszont tény, hogy egyre többet megtudok az itteni mentalitásról, a világképről, ami hol megnyugtatóan ugyanolyan, mint otthon, hol félelmetesen (média által?) manipulált, hol meg egészen egoistán oroszközpontú. De továbbra se érzek semmi kirívót. Nem lógnak ki medvék lerobbant Zsigulik hátsó üléséről.

Az egyetlen hiányérzetem, hogy még a városban is sok minden van, amit fel kell fedezni - és itt elsősorban nem is a látványosságokra gondolok (azok szépen, lassan felfedeződnek), hanem a kiterjedtebb rutinra. Megismerni a várost gyalog és fentről, más látószögből, kipróbálni több buszjáratot, nem csak a jól bevált és feltétlen szükségeseket, kirándulni, kávézókba, szórakozóhelyekre járni stb. Sajnos az épp ilyen elfoglaltságokra alkalmas hétvégéken minden orosz ismerősöm hazamegy, egyedül meg egyik program sem olyan mókás, egy idő után már olyan érzésem lett, mintha csak kipipálnám egy képzeletbeli listán, hogy ezt is láttam, azt is, és ennyi.

Na de! Most fordul a kocka. Igaz, az ösztöndíjam még mindig nem érkezett meg (khm-khm-khm-khm!), de egy kis segítséggel most fogom magam, és lévén hosszú hétvége jön (igen, a nők napja vasárnapra esik, de az oroszok imádnak lustizni, szóval megkapják a hétfőt, fantasztikus), kiruccanok Moszkvába. És *dobpergés, hatásszünet* meglátogatom drága kedves kommunizált Zsófit is ott a messzi Puskin Intézetben, szóval előreláthatólag egy fergeteges hétvégének nézünk elébe.

Kedves erre tévedő olvasóim, ugyan most kis szünet következik, de öveket becsatolni - a nagy Moszkva-beszámoló is coming!

Gyakran Ismételt Kérdések #3: Nincs honvágyad?

Nincs. Még.

Ezt válaszolom mindenkinek, legyen az magyar vagy orosz. Mert az oroszok körülbelül már az első héten kérdezgették, hogy nem hiányzik-e az otthon. Teljes döbbenettel fogadták a hírt, hogy négy teljes hónapig leszek itt - először volt valami balsejtelmem, hogy úristen, hát olyan rossz Vlagyimirban, hogy ha valaki négy hónapig egyfolytában itt van, az a vesztébe rohan? De idővel rá kell jönnöm, hogy valamiért a csoporttársaim nem nagyon tudnak elszakadni otthonról. Még akkor is, ha jóval többet kell vonatozniuk-buszozniuk, mint nekem, szinte minden hétvégén hazamennek, és többen is mesélték, hogy amikor maximum egy hétig voltak itt-ott külföldön, már pár nap után honvágyuk volt. Persze lehet, én vagyok egy érzéketlen tuskó, de azért az internet csodájának hála tulajdonképp mindenkivel bármikor kapcsolatba tudok lépni, nem vagyok elszigetelve a külvilágtól, és alapvetően nem érzek olyan hűdeoltárinagy kultúrsokkot itt Vlagyimirban. Persze, vannak kisebb-nagyobb különbségek az itteni és az otthoni életszínvonal, szokások és mentalitás között, de lehet, vannak ugyanekkora eltérések Magyarország egyes területei között is.

Persze van, ami hiányzik, de egyelőre leginkább csak praktikus dolgokat tudok említeni.

Például a fürdőszobát. Mondanám a fürdőkádat is, de nem, igazából már a kolis fürdőnek is nagyon tudnék örülni. Mert ugyan most már nincs vízvezetékszerelés, de a szomszéd blokk tusolójában (tehát a szinten lévő három tusolóból az egyetlen üzemelőben) most épp dugulás van, szóval ha hamar érkezel, le tudsz tusolni, de ha későn, akkor bokányi kitudjamilyen víz fogad a tálcában. Mondjuk ha működik, akkor sem egy élmény: a körülbelül WC-méretű helyiségben a tálca van és másfél papucsnyi hely kilépőnek, a függöny (ami tömény nejlon, nem ilyen menő ikeás puha vízlepergetős izé. ja és gusztusos hieroglifák vannak rajta, mondtam már?) meg valahogy úgy lett kitalálva, hogy az eleve nem túl nagy tálcának az egynegyedénél lóg, szóval konkrétan nincs mozgási lehetőség, mert az egyik oldalt fal és csap van, a másik oldalt meg már a függöny, slussz. Szóval marad a közös tusoló, ami továbbra is jobban emlékeztet a holokausztfilmek gázkamráira (én kérek elnézést, de tényleg), mint egy tusolóra. Komolyan, mennyibe került volna csak kétszer ekkora műanyag paravánokat berakni, hogy takarjanak valamit (a függönyt meg már meg se merem említeni)...? És én naiv úgy gondoltam, hogy hah, nem baj, ha éjfél előtt 10 perccel megyek le tusolni, biztos nem lesz ott senki. És igazam lett, jobban, mint gondoltam volna: a portás szólt utánam, hogy a-aa, ne siessek annyira, a fürdőt este 10-kor zárják. Ne kérdezzétek, hogy miért. Fantasztikus.Szóval igen, nem hittem volna, hogy ilyen hamar fog hiányozni még a kolis fürdő is, de igen, ez hiányzik.

Mondhatnánk a magyaros ízeket, de bő három hét alatt azért nem érzem égető szükségét a zsíros, paprikás dolgoknak (bár az egyik nap nagyon megkívántam egy jó kis sajtos-tejfölös lángost gondolatban). De ha kajáról van szó, akkor egy dolog van, aminek egyelőre nem találtam párját: a kenyér. A friss, ropogós héjú, puha belű, éppen enyhén sós parasztos cipó. De még a szegedi sütiboltos szeletelt kenyér is. Itt eddig nem találkoztam mással, csak a csomagolt szeleteltekkel és a frissnek feltüntetett, de már ránézésre is bodag barna- és feketekenyerekkel. Eddig három fajtát próbáltam: a fehérkenyér szinte édes volt, nincs ropogós héj, csak gumiszerű bél, a rozsos (?) félbarna egész jó volt, de szintén csomagolt, szóval nem túl friss, a feketekenyeret idéző igen barna meg már egészen savanykás, és a változatosság kedvéért szintén bodag. És furcsamód nem is nagyon láttam rendes pékségeket. Viszont a lengyelek röhögve hívták fel a figyelmemet arra, hogy van a városban egy kenyérgyár (igen, jól látjátok, gyár) - talán ez mindent megmagyaráz.

És harmadik praktikus dologként a konyhát említeném. Igazából a konyha maga teljesen rendben van, az itthagyott vagy közösbe bedobott eszközök is egész kielégítőek (én csak egy-két könnyű műanyag tányért meg néhány evőeszközt hoztam szinte, meg egy kicsi lábost, szóval hálát adtam az égnek, amikor megláttam a remek állapotú serpenyőt és tésztaszűrőt), bár egy nagyobb lábosra szükségem lenne hosszú távon, de rajta vagyok az ügyön. Ami viszont pótolhatatlan, az a sütő. Van egy rezsónk, ami teljesen jó, egy szavam se lehet, de azért most érzem meg, hogy milyen könnyű is lenne csak bedobni a sütőbe a rakottkrumplit vagy egy kis sültcsirkének valót, hogy ne kelljen a hét többi napján ezzel bajlódni. Nem baj, sűrűn bogarászom a nosaltyt és remélhetőleg feltalálom a spanyolviaszt a négy hónap alatt. És ami még hiányzik a konyhából: a társaság. Otthon és a koliban is hozzászoktam, hogy ha kaja van, akkor beszélgetés van. Sajnos a konyha elég hideg, szóval alapvetően mindenki behúzódik a saját szobájába, és én is így teszek, legtöbbször nem antiszoc érzésből, hanem mert tényleg kellemesebb melegben enni meg mondjuk valami sorozattal vagy valakivel szkájpolva, csetelgetve, mint a csodás tapétát bámulva.

Körülbelül eddig ennyi, ami hiányzik. Ja, meg a macskák (itt is megjegyzem, hogy március 1-jén országos macskanap volt Oroszországban, na tessék, tudják, mire kell gondolni!). De hogy honvágyam lenne, azt még nem tudom mondani. Ez egy nagy kirándulás. Egy kaland. És már március van, gyerekek, őrült gyorsan el fog telni ez a négy hónap.

Na de jólvan, tudjátok, hogy nem vagyok egy érzelgős típus, de azért tessék, örüljetek: mindenkit megnyugtatok, hogy nagyon hiányoztok ám! Haza nem mennék, de azért az jó buli lenne, ha ti itt lennétek. Boldogok vagytok? :)

Mellesleg...

...tudtátok, hogy amíg otthon könyvesboltláncom van, itt szupermarketeket birtoklok és üzemeltetek? Haha, tudom, nem volt vicces. Mindenesetre azért még mindig fura, amikor egy beszélgetésben azt hallom, hogy "beugrunk az Alekszba ásványvízért" vagy ilyesmi.

Gyakran Ismételt Kérdések #2: Oroszok a magyarokról

Azt hiszem, szinte minden külföldre vetődő embert érdekli, mit tudnak a hazájáról az idegen országban, milyen sztereotípiák élnek bennük. Különösen igaz ez akkor, ha egy iciripiciri Magyarországról körülbelül egyedüli magyarként lézengsz a felfoghatatlanul hatalmas Oroszország egyik városában, ahová még a nyolcvanas években százával jártak orosz szakos magyar egyetemisták, a rendszerváltás óta viszont se hírük, se hamvuk - nem csoda, hogy a csoporttársaimnak nehéz fejben elhelyezni Magyarországot valamilyen mentális térképen. Persze az idősebbeknek, a tanáraimnak például nincs problémája a dologgal, sokan tanítottak is például Nyíregyházán anno, jártak Budapesten (ah, a Hősök tere! meg a Parlament! meg a híd!), esetleg tudják, hogy "jó napot" meg "köszönöm", valaki még azt is, hogy "kisdiák" és "kislány", de egy másik tanár valami furcsa kismalacos mondókát is elmondott, amit még soha életemben nem hallottam, de kifejezetten magyarul volt. Szóval ami most minket érdekel, az a saját generációm. 

Ezúttal a gyakran ismételt kérdés leginkább az én számból hangzott el az oroszok irányába: mit tudtok Magyarországról?