Pénteki séta a tavaszodó Vlagyimirban - képriport

Az eredeti terv az volt, hogy na most megyünk és jól megnézzük a kínai csoporttársammal az Arany-kapuban lévő múzeumot (ami mellett tanulunk, ugyebár, de sose mentünk még be) - pechünkre kiderült, hogy a múzeum épp zárva van. (Hozzátenném, hogy az orosz múzeumok rendkívül okosan és kiszámíthatatlanul találják ki a szabadnapjaikat: csütörtök, szerda, hétfő, bármi lehet szabadnap, plusz még sokszor beiktatnak egy санитарный день-t a nagytakarításnak, gondolom én - így lehetett az, hogy ugyan a Золотые ворота csütörtökön van általában zárva, de épp kifogtuk a hónap utolsó péntekét, ami bizony санитарный день volt). Szóval máshogy kellett elütni az időt, ha már bebumliztunk a trolin a városba.

Mivel épp akkor marhára rákezdett az eső, bemenekültünk a csak egy köpésre lévő kristálymúzeumba, ami az egykori Troickaja-templomban kapott helyett. Lehet, velem van a baj, de a sok kristálybidli engem alapvetően nem tudott annyira lázba hozni, mint a templom letisztult belső terei (a sok gyönyörűségesen giccses pravoszláv templom után igazi felüdülés az ilyen egyszerű-de-nagyszerű látvány).

TAVASZ vagy mi!!!

Igen, még mindig elborzaszt, hogy az időjárás ilyen brutális hatással van a mindennapjaimra és a közérzetemre, de hadd magyarázzam meg, miért is volt nagy nap a keddi, amikor ittlétem alatt először 20 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála (kijelzője).

Képzeljétek el, hogy április vége van, de te hónapok óta (több mint fél éve) kabátban mászkálsz. Nem azért, mert annyira borzasztó a nagy orosz tél, csak simán konstansan hűvös van. És nem akar tavaszodni a fenéket sem, pedig látod, hogy otthon pólóban mászkálnak, a fűben heverésznek a TIK mellett, fagyizgatnak, tulipánfát szimatolnak - én meg már minden zöldülő fűfolttól is lázba jövök, annyira lassú a változás. És akkor egyik pillanatról a másikra hirtelen ugrik vagy tíz fokot a hőmérséklet: hetek óta alig van tizenegynéhány fok, taknyos és szürke az idő (vagy ha ki is bújik a felhők mögül a nap, utána rákezd az eső, esetleg a random, örökké fel-felbukkanó laza hóesés). Reggel a piros kabátkámban, sállal indultam el, délután meg a vékony kardigánban is majd megpusztultam a napon. Persze most megint lehűlést ígérnek, szóval tizenöt perc hírnév a vlagyimiri tavasznak, de talán-talán most már valami elkezdődik. Az egyik csoporttársam azt mondta, hogy figyeljek, pár nap múlva a levelek is csak úgy sutty, megjelennek a fákon.

Mondjuk azt nem értem, hogy amikor én már pólóban sétáltam, olyan meleg volt, hogy tudtak mások vékony pufikabátban menni és nem megdögleni (bár mondogatja mindenki, hogy hú, micsoda zsárá van az ulicán, de hát istenem, kabátban nyilván hőség a huszonegy fok is). De hát így van ez.

Saurma, a gyorskajálda helyi királya

Minden népnek kell egy nem túl helyi, de annál gyorsabb és fűszeresebb kaja. Ez itt sincs másképp: ami nekünk otthon a gyros vagy a döner, az az oroszoknál a шаурма́ (saurmá), vagy ahogy a péterváriak felé dívik, шаве́рма (de hallottam már шуарма-nak is).

A stílus hasonló: jó adag beazonosíthatatlan patkányhús forog a tűzhely mellett, lenyisszantják a finom, fűszeres falatkákat, hogy aztán egy jó adag hagyma, káposzta és mindenféle zöldség (kinél mi dívik) mellett belepakolják a lávásba (olyan taco-tésztaszerű izé, nem tudom), esetleg jól össze is sütik még a végén. Nyilván nem görögös vagy törökös, inkább talán arabos eredetre tippelnék (és ebben a hitemben a wikipédia is megerősít). Ízvilágra hagymásabb és káposztásabb (viszlát, görög sali!), de a hús maga ugyanaz, és a lávás nagy előnye, hogy sokkal kényelmesebben fogyasztható, mint az ide-oda folyó pita.

Ő lenne az ni.

Kötelező gyorskajálda, amivel tele van a város (csak itt a koli melletti piacnál vagy hatot számoltam, bár most valamit építkezni kezdtek, szóval minden boltot bezártak és félig-meddig ledózeroltak két szempillantás alatt - ne kérdezzétek, nem tudom, miért), csak arra kell figyelni, hogy ne a nagyon unatkozó bevándorló fiúkához menjünk, hanem ahhoz a bódéhoz, aminél sor áll. Talán ott fél fokkal biztosabbra veheted, hogy valami normális húsféléből készült a dolog és nem másból.

És belül - mondjuk szerintem Moszkvában változatosabb volt a töltelék, de nyilván ez bódétól függ.

Ui.: Nem mellesleg vannak olyan gasztronómiai csodák is, mint a "sajtos lávás", amit naivan első alkalommal kértem Moszkvában, és bizony a sajtos verzió annyiban különbözik, hogy kicsit gumiszerűbb az állaga - és narancssárga. Konkrétan kukásautós narancssárga. Ne kérdezzétek, milyen sajt segített ennek az árnyalatnak az elérésében. Én se kérdeztem. Jó volt.

Az orosz nő

Az orosz nő fogalom (állítólag). Mint a francia nő, csak valami messzi, hűvös, keleties kiadásban. Ez főleg akkor tűnik úgy, ha elmerengünk a híres cárnőkön, túl sok Ulickaját olvasunk vagy már megint egy távol ülő szemű orosz modellbe futunk egy plakáton.

Borzasztóan utálok általánosítani, meg egy ekkora nagyságú országban őrültségnek is érzem a saját pirinyó tapasztalatommal, ezért sajnos ez nem az a poszt, amiben feltárom a nagy izgaságokat az orosz nőről mint jelenségről. Mert valószínűleg az orosz nő is épp úgy nő, mint a francia, az angol, a magyar vagy a kínai: van élete, munkája, családja, hobbija, kedvenc színe, álmai (vagy legalábbis törekszik ezeket elérni).

Persze azért van pár apróság, ami mégis szembetűnő magyar szemmel. Figyelem, szubjektív benyomások következnek (az általánosító hangvétel csupán a véletlen és a lustaság következménye)!

Az orosz nő divatos, de javarészt praktikus. Ez főleg télen látszik: ugyan van egy-két őrült tűsarkúban jégen táncoló nő, de azért Vlagyimirban legalábbis nem ez az általános. Persze, van magassarkú csizma, de csak az elegancia és a biztonságos járás határain egyensúlyozva.

Ami az öltözködést illeti, a tél folyamán tényleg hihetetlen, hogy a bunda tényleg az orosz nő egy fontos kelléke. Nem azért, mert feltétlen farkasordító hideg van - egyszerűen tudják hordani. És ami a leghihetetlenebb: a huszonéves lányok is tudják hordani, abszolút nem öregíti vagy teszi őket nevetségessé, mint otthon a legtöbbeket (tisztelet a kivételnek). Az igazi nagybundákat nyilván az idősebb korosztályon látni, de a fiatalabbaknál minimum egy-egy fenomenálisan ízléses bundagallérban vagy kiegészítőben megjelenik.

Az orosz nő szeret pakolni, de általában a hatalmas ridikülöket, pláne a sportos hátizsákokat igyekszik kerülni. Tipikus látvány az utcán, a buszon és az egyetemen: az orosz lánynak/nőnek/asszonynak van egy szép és praktikus kistáskája, benne minden szükséges kellék a napi élethez (ha egyetemistáról beszélünk, abba passzoló, maximum A5-ös füzetkével - az A4-es papír ideje itt lejárt, hát nem fér bele a táskába!), de nyilván a kistáska nem elég, ezért mindig látni náluk egy nejlonszatyort is. Igen, nejlonszatyort - de nem teszkósat ám, hanem sokszor virágmintás, strapabíró, maga nemében gusztusos darabokat, sőt ha csak éppen néhány füzetnek kell, amik nem férnek bele a retikülbe, akkor még ajándéktáskákat is lehet a kezükben látni. Különös, felettébb különös.

Az orosz nőnek fontos a haja (oké, kinek nem?), ezért lehetőség szerint kerülik a sapkát. Nagy hidegben ott a jó bundás kapucni, amikor melegedik, de azért hűvös van és/vagy fúj a szél, jönnek a kendők. Nem tudom, mennyire játszik szerepet a vallás a kendő melletti döntésben (a pravoszláv templomba a nők csak fedett fejjel, általában kendőben mehetnek be), de látszólag inkább annak a praktikus oldala miatt szeretik: nem nyomja le bilialakúra a hajad, sőt megtartja a frizurát, és még önkifejező eszköz is lehet. A legfurcsább, hogy a korombeli lányok is tudják olyan laza eleganciával hordani, amit otthon nem látni (a kendő eleve furcsa látvány otthon, még úgy is, hogy a körsálakat sokan a fejükre dobják - a kettő összehasonlíthatatlan).

Az orosz nő, de főleg, ha lány, imád az esküvőről álmodozni (oké, megint, ki nem?). Értem ezalatt azt, hogy még a bőven egyetemi éveit taposó, karrier előtt álló lányokkal is nem egyszer szóba került, hogy húha, repül az idő, férjet kéne találni. Lehet, csak én nem mozgok otthon ilyen körökben, de úgy tűnik, odahaza jóval karrieristábbak (vagy csak simán elveszettebbek) vagyunk ilyen téren.

Mindez persze csak egy szelet abból, amivel én találkozom nap mint nap. A vlagyimiri nő biztos épp annyira különbözik a moszkvaitól, a szibériaitól vagy a vlagyivosztokitól, amennyire az amerikai a franciától vagy a magyartól. És nyilván mindarra, ami felkeltette a figyelmemet, tudnék rögtön nem egy ellenpéldát is hozni (mert bizony, vannak sapkás, pufikabátos, nagytáskás, munkamániás orosz nők is). Mindenesetre az árnyalatnyi különbségek is különbségek maradnak.

A pászháról röviden

Шествие - körmenet

Ahogy a pravoszláv karácsonyt sem akkor ünneplik itt Oroszországban, amikor az európai hagyományoknak megfelelően kellene, úgy a húsvét is eltolódott egy héttel. Ennek örömére ugyan a húsvét alapja itt is, ott is ugyanaz, abszolút nem tudtam átérezni egyik hangulatát sem - amikor a miénk volt, senki se locsolt meg (mondjuk ez nem feltétlen baj) és nem volt sonka meg torma az asztalon, amikor meg a pravoszláv húsvétnak jött el az ideje, én nem vettem részt a nagy körmeneteken (szégyen vagy sem, de az ilyen vallási eseményeken mindig félek, hogy valami hülyeséget csinálok) és nem lettem elhívva vendégségbe, hogy lássam, hogy s mint mennek itt a dolgok. De azért a lényeg csak eljutott hozzám, hála a kedves csoporttársaknak. Meg az általános megfigyelésnek, nyilván.

Először is nekem az a benyomásom, hogy az otthoniakhoz képest a pászhát (igen, a pravoszláv húsvét nevében az eredeti héber kifejezés maradt meg) mai napig sokkal erősebben körüllengi a vallásosság. Félreértés ne essék, nyilván a mi húsvétunk alapja is ugyanaz és nyilván ez egy vallási ünnep, de ha nekem valaki azt mondja, hogy "húsvét", én először a népi szokásokra (tojásfestés, locsolkodás, sonkatojástorma stb.) asszociálok, nem pedig a templomba menetelre (most lehet megkövezni). Itt viszont aki ünnepli a húsvétot, az jóval szigorúbban tartja is magát a vallási rituálékhoz. (Megjegyzés: lehet, csak nekem tűnik úgy, de a saját korosztályomban sokkal több a láthatóan vallásos ember, legalábbis azon a szinten, hogy többeknek lóg a nyakában kereszt, mint otthon. Ennyiből nyilván nem illik következtetéseket levonni (nem is lehet), csak puszta észrevétel, zárójelbezár.)

Igaz, én is csak képeken láttam a körmenetet, mert nem voltak pontos infóim a dologról, de azért tessék, itt a pravoszlávia.

Na de miben is különbözik a húsvét és a pászha?

1. Az idő

Igen, elsősorban abban, hogy máskor ünneplik a nyugati és keleti egyház különböző naptárainak köszönhetően, így felborul a húsvét kiszámolása is. Idén épp egy héttel később, április 12-én ünnepelték a pászhát. És fontos megjegyeznünk, hogy a húsvét hétfő mint olyan itt nem létezik, a húsvét egyértelműen a vasárnapot jelenti.

2. A tojásfestés

Ez a szokás már szinte mindenütt megvan, de a mikéntje azért nem egészen ugyanaz. Nyilván a technikák szintjén is már olyan szintű a változatosság otthon is, hogy nem lehet általánosítani (pláne ha nem ragadunk le a csokitojásnál, ugyebár), de azért vannak különbségek. Például az, hogy itt nem fújják ki a tojást. Megfestik valamilyen természetes színezékkel, hogy szép sötétbarnás vagy vöröses legyen a tojás színe, esetleg tovább pingálják-díszítik, de valójában ez egy főtt tojás, szóval az öröm múlandó - vagy megeszed, vagy kidobod.

Ami technikai szinten igazán érdekes, hogy itt nagyon nagy divatja van a matricázásnak: valószínűleg így készen lehet direkt húsvétra kapni a kis tojásmatricákat a hagyományos virágmotívumoktól kezdve a totálisan érthetetlen orosz giccsig van minden.

Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, van a sima festett tojás, amivel lehet játszani és nem fáj a szíved érte, hogy nem tudod hazavinni, és a változatos matricás megoldás.

Bocsánat a kép minőségéért, de a személyes kedvencem: a Disney-féle Jázmin hercegnő még oké lenne, kislányoknak biztos tetszik, mert lányos és kedves, de azért a mellette befigyelő ХВ (Христос Воскрес - Krisztus feltámadott!) rövidítés kicsit megbolondítja a dolgot, úgy érzem. Vagy csak nekem nem passzol a két kultúrkör? (És akkor most az Ezeregyéjszaka és a Biblia vallási kapcsolatát ne is kezdjük el feszegetni.)

3. A tojás úgy egyébként

Itt is ugyanolyan szimbólum, mint otthon, de itt nemcsak fiúknak ajándékozzák (lévén locsolkodás nincs, ez tőzsgyökeres közép-európai szokás), hanem mindenki mindenkinek. Másrészt szerintem erősebben élnek a tojásos játékok (pl. a tojásokat össze kell koccintani a hegyüknél, és akié nem reped meg, az nyert, vagy a szokásos szaladgálj-a-tojással-és-ne-ejtsd-el típusú mókák), és látszólag nem csak a gyerekeknél.

4. Köszöntés

Tudtam én anno valamelyik lektoros óráról, hogy hogyan is illik húsvétkor köszönni, de ettől függetlenül nagyon zavarba jöttem, amikor a takarítónő egy kedves Христос воскрес!-szel köszöntött. Hirtelenjében nem is tudtam, mit illik mondani, szóval csak megismételtem a köszöntést, pedig ilyenkor azt illik mondani, hogy Во истину воскрес! Ilyen ez, nem lehet csak úgy simán "kellemes húsvéti ünnepeket" meg "sok locsolót" kívánni (illetve hát lehet, csak nincs értelme).

5. A terüljterüljasztalkám

Minden jó ünnephez sok sajátos kaja is dukál, ezt az oroszok is jól tudják. Náluk viszont nem a sonkának van nagy jelentősége a tojáson kívül, hanem a kulicsnak. Hoztak nekünk kóstolóba különféle verziókat (a házitól a fantasztikus vlagyimiri kenyérkombinát termékéig - bár jelentem, meglepő módon utóbbi finomnak bizonyult), és hát lényegében ez egy édes, mazsolás, kúp alakú kalácsféle, a tetején általában cukormázzal. Fincsi, de abszolút csak húsvéti finomság (mi csak később kaptunk kóstolót, mert akkor volt óránk az adott csoporttal, és már akkor is alig tudták beszerezni, akik boltból hozták). Emellett a még tipikusabb húsvéti étel maga a pászha/pászka, ami egy túrós gúlaszerű valamicsoda, amit sajnos személyesen nem tudtam kipróbálni, szóval olvassatok utána.

Tanulok is. Néha.

Itt pont ógörög szavak orosz akcentusos kiejtésén töprengünk a kilences teremben. Stríberállatok.

Что такое Венгрия?

Szóval az úgy volt, hogy én kitaláltam, milyen jó is lenne a magyar költészet napja alkalmából valami kis "magyar estet" összerittyenteni az itteni bölcsészkaron. Semmi pompa és csinnadratta, csak az érdeklődő csoporttársaimnak, tanáraimnak, kis prezentáció, mesélés, interaktívkodás. Ahogy felvetettem egy tanáromnak az ötletet, nagyon lelkes lett - de kicsit túl is kompenzálta a dolgot, mert rögtön kitalálta, hogy hát ha már én beszélnék a magyar nyelvről, kultúráról, akkor milyen jó lenne már, ha a kínai és a török gyerek is csinálna valami prezentációt, ha már ők is Vlagyimirba vetődtek.

Szóval az egészséges magyar estből az lett, hogy csütörtökön a harmadik órában (amikor amúgy szinte minden csoporttársamnak órája van) mindenki kapott fél-fél órát a Nyelv és kultúra névre keresztelt "kerekasztal-beszélgetésen". De ahogy a tanárnő mondta, "legyen inkább 20-25 perc, hogy legyen idő a kérdésekre".

Lelkesen, kalimpálva.

No, hát én istenesen fel is készültem (tényleg sokat agyaltam róla, bár maga a prezi csak előtte éjszaka, valamikor két óra magasságában készült el, de hát tudjuk, mindent az utolsó utáni pillanatban jó megcsinálni), ami azt jelentette, hogy a lepénylesőm még oroszul se volt képes tartani a becélzott fél órát (pláne nem a 20-25 percet), szóval bő 40 perc lett belőle, már amennyire az utolsó dia után az órámra pillantva hirtelenjében fel tudtam mérni a helyzetet. Szóval miattam csúsztunk - de ami ennél sokkal fontosabb, hogy úgy tűnik, rettentően élvezték az előadást azok, akik el tudtak jönni (szerencsére a vkontaktyés invitálásomnak köszönhetően több barátom is elkéredzkedett az órájáról, hogy meghallgasson, másokat bevezényeltek, szóval úgy 30-40 ember hallgatott minket).

Ha már Költészet Napja,
épp A Dunánált szavalom magyarul,
a kivetítőn orosz fordítással

Volt itt minden: meghallgattuk a jó kis depis himnuszunkat, ami az orosz indulóhoz képest nyilván egész más élmény, elhelyeztük Magyarországot a térképen, elregéltem a magyar nyelv finnugorságát, agglutináló mivoltának rettenetességét (megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért) elismételtettem velük a magán- és mássalhangzók írását és kiejtését, és ha már megtanultunk magyarul olvasni, rögtön megismerkedtünk pár általános kifejezéssel (igennemsziaköszönömegészségedre), és ha már idáig eljutottunk, felolvastattam és elénekeltettem velük a Tavaszi szélt. Fantasztikus volt, bár eredetileg Freddy Mercury-t akartam segítségül hívni ehhez a feladathoz, de a technika ördöge nem volt jóban a videókkal aznap, szóval se ő nem énekelhetett, sem a szegedi timelapse-re nem adódott lehetőség. Ja és persze nem maradhattak ki a magyar ételek (bár a pálinka és a tokaji valahogy a siettségben kimaradt, ezért szomorú is vagyok) és a puli, szóval mindenki megnyugodhat, terjed a hírünk itt, keleten is. Mindeközben adtam egy kis feladatot a hallgatóságnak: körbejárattam a szép nagy kék orosz-magyar szótáramat, hogy ha megtetszik nekik valami, írják ki magyarul és szerezzenek nekem egy kis meglepetést azzal, hogy kimondják nekem. Valaki a "meglepetés" szó (amúgy egészen akcentus nélküli!) kiejtésével, más egy egész érdekes "köszönetet mond bemutatás" szerkezettel járult hozzá az est fényéhez - mondhatom, egyszerűen elolvadtam.

Muhaha!
(Amúgy akármilyen nyelvre is akarják, hogy lefordítsam, nyilván lehetetlen, de szerencsémre legalább a toldalékok magyarázatát meg lehet lelni az interneten, oroszosoknak-perverzeknek hasznos lehet, ld. a ppt-ben.)

(Nem mellesleg ha valakinek szüksége lenne hasonló célokból az orosz nyelvű (bár főleg képekből álló) prezentációmra, innen letöltheti, szabad használni, fejleszteni.)

Az egészben nem is az volt a legjobb nyilván, hogy végre sikerült kicsit rendszerezettebb formában mondanom valamit arról, honnan is pottyantam én ide, hanem az, hogy tényleg nagyon lelkesedtek. Többen odajöttek utána hozzám, hogy milyen jó és izgalmas volt az előadás, mennyi sok mindent megtudtak, át tudom-e küldeni a videókat, amiket nem sikerült lejátszani, fel tudjuk-e másolni a ppt-t, hogy tudják még nézegetni, tudok-e ajánlani magyar zenéket, filmeket, átjöhetnek-e valamikor hozzám egyes szavak kiejtését megbeszélni stb. Ez pedig egyszerűen fantasztikus érzés, de tényleg. És nem is csak a kultúrmissziós, lokálpatrióta szempontból - egyszerűen éreztem, hogy ez a bő negyven perc, amikor fejest ugrattam a hallgatósággal a saját kultúrámba, helyből még közelebb is hozta őket hozzám. Mert ugyan sokan sokfélét kérdeztek már tőlem Magyarországról, de ezek a small talkok inkább kedves érdeklődések voltak, nem igényeltek mélyebb kifejtést vagy ismerkedést, inkább általános tájékoztató volt.

Jó, azért ne legyenek túl nagy elvárásaink: amúgy általános tapasztalat, hogy ennyi órán telefonozást már rég láttam egyetemen (vagy csak túl buzgó vagyok?). De azért van egy-két érdeklődő arc.

Mit ne mondjak, tényleg szuper élmény az ilyesmi, szóval ha bárhová is kerültök külföldön hosszabb távon, kerítsetek sort arra, hogy ne csak meséljetek a saját kultúrátokról, hanem vonjátok be a többieket, adjatok is valamit belőle! (Persze nyilván könnyebb egy kupica pálinka mellett, ugyebár, de remélem, senki se haragszik meg, ha azt mondom, a 40-50 kilónyi cókmókomba pont nem egy törékeny, brutálisan átható zamatú alkoholos üveg hiányzott.)

A keretet a kínai Li Venszü és a török Beyaz adja, plusz betársult Marina Vasziljevna Pimenova tanszékvezető és patrónusunk is.

Ui.: Az egyik lány amúgy azt mondta, hogy úgy hangzott neki a magyar, mint valami tündenyelv. Aztán felvilágosítottam, hogy Tolkien egyik kiindulópontja a finn volt, úgyhogy talán van ebben valami összefüggés - vagy csak simán jó a fantáziája. Mindenesetre, engedelmetekkel, én ezt bóknak vettem.

Napsütés és harmadév

Képes hangulatjelentés: a harmadév egy darabjával a filfak előtt, útban a múzeumba, ahol megnéztük Ivan Smeljov (őksetudtákhogyazkiésénse) hagyatékát és a kiállítás megnyitóját.

Tudomány, diákkonferencia, okosodás

Mindenki megnyugodhat, azért nem csak a lábamat lógázom itt a Vlagyimiri Állami Egyetemen. Az utóbbi hetekben egyetemszerte A tudomány napjai 2015 rendezvény keretein belül minden karon konferencia, kerekasztal-beszélgetések és rendhagyó órák zajlottak (a vállalkozó szelleműeknek itt a teljes program, a szemfülesek engem is megtalálhatnak cirillül).

Persze minket, külföldi hallgatókat is megkérdeztek, hogy részt akarunk-e venni a konferencián. Hát hogyafenébene. Bár kicsit viccesen alakult a dolog, mert én ugye helyből irodalmas témát hoztam volna, de a tanárnő, akitől az első infókat kaptam, azt mondta, hogy hát, inkább az orosz nyelvvel kapcsolatban kéne talán. Törtem a fejem, és valahogy kínkeservesen arra jutottunk, hogy egy orosz csoporttársammal csinálunk majd valamit az ekvivalens nélküli (ergo gyakorlatilag lefordíthatatlan) orosz-magyar frazeologizmusokról - mindez szép és érdekes, de valljuk be, attól, hogy volt egy-két órám frazeológia témában, azért nem vagyok túlképzett belőle. Mindeközben jött az újabb információ, hogy lesz egy kötetlen témájú angol nyelvű szekció is - nyilván rögtön rácsaptam, hogy a szeretett Baka-Hodaszevics témámat angol nyelven is megcsillogtassam.

A hab a tortán, hogy mindezek után persze kiderült, hogy van azért irodalmi szekció is, csak a tanárnőm éppenséggel nyelvész, és valahogy kimaradt az információhullámból ez az apróság (ráadásul az irodalmon belül is volt külön szekció az orosz klasszikának, a "puskinisztikának" és a külföldi irodalomnak is). Viszont így, hogy az angolra már jelentkeztem és más nem nagyon volt így utolsó pillanatban a tarsolyomban, maradtam ennyinél.

Szóval készülgettem lelkileg-szellemileg, viszont ami a frazeológiás témát illeti, részemről nem lett belőle semmi. Eleve nem voltam túlfűtve a lelkesedéstől, ráadásul örök antiszoc lélek vagyok - sose tudtam még közösen tanulni se, így a közös konferenciázás pláne nem az én asztalom, főleg úgy, hogy a lánnyal telefonszámot cseréltük, aztán amikor kérdeztem, hogy mikor vitatjuk meg, körülbelül egy "majd" volt a válasz. Szóval mivel utolsó pillanatig vártam, hogy a "majdból" egyszer csak "most" lesz, nem készültem semmit, mert anyanyelvi beszélő nélkül nem tudok túl sokat bohóckodni épp egy ilyen témában. Tegyük amúgy hozzá, hogy ez a diákkonferencia tényleg elég kötetlen és laza volt, és ugyan voltak nagyon igényes munkák, de volt olyan szekció is, ahol a témákat a tanárnő úgy osztotta szét a harmadévnek, hogy valahogy ők is vegyenek már részt - szóval inkább a részvétel és a lehetőség volt a hangsúlyos, nem a szakmai übersznobság.

Viszont ami az angol szekciót illeti, arra azért - igaz, az utolsó pillanat adrenalinhevében, mint mindig - felkészültem úgy istenesen. Igaz, hogy egy órával az előadásom előtt még a gép előtt fordítgattam magamnak a terminusokat (amiket, mint kiderült, magyarul és oroszul prímán fújok, de angolul csak találgatni tudtam eddig) és körmölgettem az emlékeztetőkártyákat (amikbe nyilván bele se néztem, amíg beszéltem, csak hadonásztam velük - a lényeg, hogy megvolt a biztonságérzet). De jelentem, sikerrel jártam.

Tény ami tény, azért maga az angol nyelvű szekció igen vegyes volt. Tizenegynéhány bátor lélek állt ki a katedrára mindenféle területről. A mindenfélét úgy értem, hogy mindenféle: a '60-as évek amerikai szubkultúrái, az Orosz Központi Bank, Finnország alkotmányának megszületése, a világ legkülönlegesebb hoteljei (úristen, ez de gáz volt, csillivilli rózsaszínű prezentáció, az anyag pedig egy Buzzfeed-válogatással ért fel nagyjából - bocsánat, de tényleg kemény volt), az ideális folyadékok nemtudommilyen valamilye matematikai szemszögből, a vlagyimiri óvodarendszer története, ééés a személyes kedvenceim: három, azaz HÁROM előadás a könnyű- és nehézbeton fejlesztéséről (köszönöm, orosz mérnökök, hogy vagytok!). Ebbe a szekcióba csöppentem én bele a bölcsészkart és Magyarországot (muhaha) képviselni ékes angol nyelven. Apropó angol: köztudott tény (igen, sajnos egyre inkább úgy érzem, nem csak sztereotípia), hogy az idegen nyelvekkel komoly problémái vannak még a korombelieknek is. Volt körülbelül 2-3 előadó, akik nagyon szuperül beszélték, a többiek gyenge középfokon, és voltak olyanok is, akik nagyon nyögvenyelősen olvastak fel vagy beszéltek, és utána a nekik feltett kérdéseket se értették.

A zsűri egyébként nagyon szimpatikus volt (és amúgy olyan gyönyörű brit akcentussal beszéltek, hogy öröm volt hallgatni, szóval nem az orosz anyanyelv itt a hibás, hanem valami egész más), és végül úgy zsűrizték ezt a rengeteg különféle területet, hogy ki tudta a legérdekesebben, leglelkesebben előadni a láthatóan saját kutatási eredményeit. Ebből a szemszögből úgy alakult, hogy a második helyezést nekem ítélték - és különösen meghatott, hogy a zsűrielnök kihangsúlyozta, hogy valószínűleg az egész terem nevében mondhatja, hogy most mindannyian Bakát szeretnének olvasni.

Amúgy rögtön az előadásom után kihívott egy lány, hogy adjak nekik interjút (fantasztikus érzés volt, hogy miután az egész délelőtt nagy nehezen áttréningeztem az agyam az angolra, rögtön kattannom kellett vissza az oroszra, jaj, azt se tudom, mit beszéltek). Igaz, nem derült ki, hogy konkrétan milyen tévének is adtam interjút, gyanítom, hogy valamilyen egyetemi híradó lenne ez - mindenesetre csak hogy tudjátok, ott vagyok valahol az orosz éra egy kis csücskében. Maximum sosem látom magam viszont.

És mivel jár a második helyezés? Egyrészt a következő hét folyamán elvileg kapok valami szexi oklevelet, hogy legyen mit lobogtatnom majd otthon is (Campus Hungary, idesüss, nem csak sétafikálni jöttem ki az ösztöndíjból!), plusz publikálási lehetőséget az egyetem online folyóiratában. Angolul. Április 17-ig. Igen, van dolgom rendesen.

És csak hogy valami képszerű képződményt is lássatok a konferencia utóhangjaiból, íme én az egy szál szegfűmmel, amit már a bölcsészkaron kaptam, ahol beültem az egyik nyelvészeti szekciót meghallgatni, és a győztesek és résztvevők után a nézőknek is kiosztottak pár szál maradék virágot.

Sok okos itteni bölcsészkaron végzett embör között.

És a virág maga közelről (a szemfülesek észrevehetik a nagyon érzékletesen háttérbe helyezett, koliverziós activiás vázát is). Szép.

Sztudveszna

Amitől nekem megint csak kicsit gimnáziumi fílingem kezd lenni az egyetemtől, az a "diáktavasz" nevezetű rendezvény. Egy hatalmas, minden egyetem és kar között folyó versengés: minden évben adott egy téma, annak jegyében kell kitalálni pár vidám feladatot és egy zenés, táncos, történetes fellépést. Lehetőleg viccesen, szórakoztatóan, mert nem csak az egyetem egyes karai versengenek egymás ellen, hanem térségi szinten is ifjúsági szervezetek vezetőiből álló zsűri értékeli. Hogy mit lehet nyerni, ne kérdezzétek, de az biztos, hogy tavasszal mindenki ettől van bezsongva az egyetemen - nálunk meg pláne, mert tavaly épp a bölcsészkar lett az első a térségben.

A téma idén egy orosz közmondás: "Что написано пером, того не вырубишь топором" ('amit tollal leírsz nem vághatod ki fejszével', ergo a szó elszáll, az írás megmarad). Még konkrétabban nem meglepő módon ez is a győzelem 70 éves évfordulóját hivatott jelképzeni.

(Hozzátenném, még mindig nincs május 9., de már mindenfelé transzparensek és plakátok lógnak a II. világháború végét és a szovjet győzelmet hirdetve. Már a vlagyimiri kenyérkombinát (kenyérgyár, istenem, mai napig nem értem) is ilyen csodálatos ünnepi csomagolásba öltöztette a borzasztó kenyerét.)

Megjegyezném, hogy azért a háború, akárhogy is nézzük, nem a legkönnyebb téma egy alapvetően szórakoztatásra és röhögésre kitalált rendezvényen. De hát ha évforduló van, mit lehet tenni? Folyjon csak a csapból még jobban.

Szerencsére az egyik tanárom nagyon kedvesen elintézte, hogy félretegyenek nekem is egy jegyet a bölcsészkar fellépésére (ingyenes a jegy, de korlátozott a terem férőhelye és mindig nagy az érdeklődés), szóval azután, hogy hetekig belefutottam délutánonként a próbákba, végre megnéztem, mi lett belőle a nagyszínpadon. A vkontaktyénak hála, ti is megnézhetitek. Nyilván igényel némi orosztudást, de a történet amúgy elég szimpla: idióta, gonosz, fasiszta németek dolgoztatják a jó érzésű, néha sztriptíztáncost rendelő, de azért önérzetes gyári munkásasszonyokat, Mása és a főnök szerelmes lesz, lázad a gyár, jön a tragédia, de aztán a győzelem mindenkit felszabadít. Igazából a látvány és a dalok fontosabbak, mint a sztori, azért nem egy Broadway-darabra kell számítani. De mindenképp dicséretes, hogy mezei bölcsészhallgatókként ilyet sikerült összehozni (meg különösen jó érzés a csoporttársaimat szerepelni látni - ja amúgy ott ültem a első sorban, 0:08-nál, miután áthúzták a fejünk fölött a szalagokat, nagyjából az első sorban a narancssárga pulcsis fazontól a harmadik buksi az enyém), főleg hogy amúgy teljesen önkéntes alapú a jelentkezés a részvételre.

Aznap amúgy még a tesisek léptek föl. Hát, mit is mondjak, ott azért nem sikerült olyan kreatívan a fellépés, sokat pofáztak, és eleinte azt hittem, hogy csak én nem értem a vicceket, de kiderült, hogy csak simán nem volt vicces. Szóval filfak mindörökké!

Félidőben

És igen: most tartunk ott, hogy még pont annyi van hátra, amennyi eddig eltelt, és ennél már csak kevesebb lesz. Mi változott az eltelt röpke két (illetve az első hónapforduló óta eltelt egy) hónap alatt Vlagyimirban?

Fontos pont, hogy március elején végre valahára megkaptam a Campustól az ösztöndíjamat. Csúnya dolog, hogy majdnem több mint egy hónapot kellett várnom rá és saját (illetve a szüleim) pénz(é)ből tengődni, de hál' istennek most már boldogság van.

Az egyértelmű változás amúgy egyértelműen a rutin szóban keresendő. Ami a múltkori bejegyzésemben még csak kis, meg-meghonosodó rutin volt, az most már rendes, berögzült, mindennapos lett. Alapvetően új szintre lépett az ittlétem: a kalandot és az adrenalint felváltotta a biztonság és az otthonosság érzete. Tudom, mit várjak a polcon sorakozó élelmiszerektől, a kisbuszok és trolik közlekedésétől, az óráimtól, a tanáraimtól, a kollégiumi dolgozóktól (az engem már egyenesen Szásenykázó portástól vagy a mosásért felelős Valentyina Mihajlovnától).

Egyedül az időjárás hatott rám váratlanul - nem fizikailag, hiszen a hülye is tudja, hogy errefelé hideg van (nem őrülten hideg, ahogy gondolnánk, csak konstansan, sokáig "kicsit hideg"), hanem lelkileg. Nem hittem volna, de tényleg elkapott valami téli depresszió, amitől konkrétan semmihez se volt kedvem egy-két hétig. Őrülten sokat aludtam, kerültem az embereket, kuksoltam a szobámban és hagytam, hogy felzabáljon az önsajnálat. De! Most már ezen is sikerült túllendülni, hála néhány könyvnek, virágnak és plüssállatnak. Meg annak, hogy erőt vettem magamon és szembenéztem mindazzal, ami a rutinon túl van: zéháztam két tárgyamból, jövő héten (ha minden jól megy) előadok angolul és oroszul az egyetemi diákkonferencián, tartok egy rövid előadást Magyarországról, a nyelvről és a kultúráról, elkezdtem az otthoni teendőimet is összeszedni, rendszerezni és ismét tervezgetni a hátramaradó két hónapomat.

Merthogy az a két hónap irtó gyorsan el fog telni, főleg ha lassan vége lesz ennek az ördögi körnek tűnő időjárásnak, amitől egyre inkább Bill Murray-nek érzem magam. Kis mínusz magamnak: eddig kevesebbet utazgattam, mint terveztem, bár Moszkvában már két (nem is akármilyen) hétvégét sikerült eltölteni. Áprilisi terveim között még egy kis Vlagyimir-felfedezés áll (meg kéne nézni már az Arany-kaput belülről is), illetve az innen úgy 40 percre lévő Szuzdal falu meglátogatása, erre valószínűleg egy-két héten belül tényleg sort kerítek már. Aztán májusban jönnek a nagyobb utazások, akkor valószínűleg nem fogok túl sok hétvégén unatkozni.

Még egy elmaradás: a videók. Van egy rakás nyersanyagom a gépen, még a végén elévülnek, ha nem rántom össze őket időben, de ne aggódjatok! Hamarosan ezek is megérkeznek.

Mindeközben múlt héten lefoglaltam a hazautamra a repjegyet (ennél olcsóbban még sose láttam júniusra, szóval lecsaptam rá), így ha minden igaz, június 7-én, egy szép vasárnapi napon 11.40-kor újra magyar földre lépek majd. Addig most már valahogy csak kibírom a távollétet, igaz-e? Egyébként a honvágy-témát illetően azt kell mondanom, hogy egy kedves csomagocska igazi magyar finomság eléggé megörvendeztetett (és milyen vicces, hogy Gombóc Artúrék pont a mesemondás napján futottak be röpke 2,5 hét utazás alatt Vlagyimirba!):

Egyébként most otthonról két dolog hiányzik nagyon: a tavasz (tudom, otthon se fantasztikus az idő mostanság, de láttam a képeket a virágzó tulipánfáról a Széchenyi téren, ne tagadjátok, hogy ez azért elég tavaszi!) és az egyetem. Pfuj, én stréber állat, mondhatnátok. Nyilván nem feltétlen az hiányzik, hogy az egész hétvégém a házik, beadandók és kötelezők fölötti görnyedés jegyében telik - de az egyetemi hangulat az irtóra. Egy-egy izgalmas vita az irodalomról, a folyamatos megmérettetések, a kávék a Radnótiban, az összefutások és szenvedések a dohányzónál, az igyunkmegvalamit-ok, a szabadság. Itt inkább a mindennapokban érzek valami egész másféle szabadságot, ami inkább a teljes önállósággal rokon, míg az otthoni az egyetemi szellemi élethez áll közel. Mindez leírva rettentően nyálas és oraveczcoelhós, de tény, hogy az itteni egyetem nem csak a csengőt és a fix órarendet tekintve hasonlít egy gimnáziumra. Sokkal frontálisabb, sokkal behatároltabb, "kötelező ízűbb", szellemileg kevésbé motiváló vagy megmozgató.

Az látszik, hogy sok minden máshogy alakult, mint ahogy vártam - de ez sosem baj. És hogy tovább folytassam az örökérvényű bölcsességek osztogatását, tényleg mindenből lehet tanulni. Lehet, hogy szakmailag (tehát konkrétan az irodalomtudományi, nyelvészeteti ismereteimet illetően) nem fogok kiugróan fejlődni, de igazából egy ilyen féléves részképzésnek nem is annyira ez a lényege talán. A nyelv, a kultúra közelsége, a tapasztalat - ez tényleg egészen átformáló hatással bír. Néha egyenesen valamiféle zarándoklatnak érzem ezt az én kis magányos részképzésemet, persze egy nagyon visszafogott, szelíd verzióban. Ez pedig hol félelmetes (amikor beszippant barátunk, a téli depresszió, példának okáért), hol kifejezetten felemelő (amikor a jövőddel kapcsolatos káosz egy kicsit is kezd kibogozódni a fejedben, és ha nem is látod meg a tökéletes kiutat, de legalább a következő egy-két lépés kikristályosodik).

Oké, oké, abbahagytam az elmélkedést. Lényeg a lényeg: keleten a helyzet változatlan. És most kivételesen nem a "hideg, baromi szürke, soha nem múló, életfogytig tartó" télről beszélek, hanem arról, hogy egy percig se bánom, hogy ide csöppentem.

Nájk... Náik... Nájki...?

Igazából virágot vettem, azt kaptam ebben... Akkor ez most... Egy nájkikoppincs szatyor? (Egy virágboltban?)