Igen, még mindig elborzaszt, hogy az időjárás ilyen brutális hatással van a mindennapjaimra és a közérzetemre, de hadd magyarázzam meg, miért is volt nagy nap a keddi, amikor ittlétem alatt először 20 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála (kijelzője).
Képzeljétek el, hogy április vége van, de te hónapok óta (több mint fél éve) kabátban mászkálsz. Nem azért, mert annyira borzasztó a nagy orosz tél, csak simán konstansan hűvös van. És nem akar tavaszodni a fenéket sem, pedig látod, hogy otthon pólóban mászkálnak, a fűben heverésznek a TIK mellett, fagyizgatnak, tulipánfát szimatolnak - én meg már minden zöldülő fűfolttól is lázba jövök, annyira lassú a változás. És akkor egyik pillanatról a másikra hirtelen ugrik vagy tíz fokot a hőmérséklet: hetek óta alig van tizenegynéhány fok, taknyos és szürke az idő (vagy ha ki is bújik a felhők mögül a nap, utána rákezd az eső, esetleg a random, örökké fel-felbukkanó laza hóesés). Reggel a piros kabátkámban, sállal indultam el, délután meg a vékony kardigánban is majd megpusztultam a napon. Persze most megint lehűlést ígérnek, szóval tizenöt perc hírnév a vlagyimiri tavasznak, de talán-talán most már valami elkezdődik. Az egyik csoporttársam azt mondta, hogy figyeljek, pár nap múlva a levelek is csak úgy sutty, megjelennek a fákon.
Mondjuk azt nem értem, hogy amikor én már pólóban sétáltam, olyan meleg volt, hogy tudtak mások vékony pufikabátban menni és nem megdögleni (bár mondogatja mindenki, hogy hú, micsoda zsárá van az ulicán, de hát istenem, kabátban nyilván hőség a huszonegy fok is). De hát így van ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése