Fontos pont, hogy március elején végre valahára megkaptam a Campustól az ösztöndíjamat. Csúnya dolog, hogy majdnem több mint egy hónapot kellett várnom rá és saját (illetve a szüleim) pénz(é)ből tengődni, de hál' istennek most már boldogság van.
Az egyértelmű változás amúgy egyértelműen a rutin szóban keresendő. Ami a múltkori bejegyzésemben még csak kis, meg-meghonosodó rutin volt, az most már rendes, berögzült, mindennapos lett. Alapvetően új szintre lépett az ittlétem: a kalandot és az adrenalint felváltotta a biztonság és az otthonosság érzete. Tudom, mit várjak a polcon sorakozó élelmiszerektől, a kisbuszok és trolik közlekedésétől, az óráimtól, a tanáraimtól, a kollégiumi dolgozóktól (az engem már egyenesen Szásenykázó portástól vagy a mosásért felelős Valentyina Mihajlovnától).
Egyedül az időjárás hatott rám váratlanul - nem fizikailag, hiszen a hülye is tudja, hogy errefelé hideg van (nem őrülten hideg, ahogy gondolnánk, csak konstansan, sokáig "kicsit hideg"), hanem lelkileg. Nem hittem volna, de tényleg elkapott valami téli depresszió, amitől konkrétan semmihez se volt kedvem egy-két hétig. Őrülten sokat aludtam, kerültem az embereket, kuksoltam a szobámban és hagytam, hogy felzabáljon az önsajnálat. De! Most már ezen is sikerült túllendülni, hála néhány könyvnek, virágnak és plüssállatnak. Meg annak, hogy erőt vettem magamon és szembenéztem mindazzal, ami a rutinon túl van: zéháztam két tárgyamból, jövő héten (ha minden jól megy) előadok angolul és oroszul az egyetemi diákkonferencián, tartok egy rövid előadást Magyarországról, a nyelvről és a kultúráról, elkezdtem az otthoni teendőimet is összeszedni, rendszerezni és ismét tervezgetni a hátramaradó két hónapomat.
Merthogy az a két hónap irtó gyorsan el fog telni, főleg ha lassan vége lesz ennek az ördögi körnek tűnő időjárásnak, amitől egyre inkább Bill Murray-nek érzem magam. Kis mínusz magamnak: eddig kevesebbet utazgattam, mint terveztem, bár Moszkvában már két (nem is akármilyen) hétvégét sikerült eltölteni. Áprilisi terveim között még egy kis Vlagyimir-felfedezés áll (meg kéne nézni már az Arany-kaput belülről is), illetve az innen úgy 40 percre lévő Szuzdal falu meglátogatása, erre valószínűleg egy-két héten belül tényleg sort kerítek már. Aztán májusban jönnek a nagyobb utazások, akkor valószínűleg nem fogok túl sok hétvégén unatkozni.
Még egy elmaradás: a videók. Van egy rakás nyersanyagom a gépen, még a végén elévülnek, ha nem rántom össze őket időben, de ne aggódjatok! Hamarosan ezek is megérkeznek.
Mindeközben múlt héten lefoglaltam a hazautamra a repjegyet (ennél olcsóbban még sose láttam júniusra, szóval lecsaptam rá), így ha minden igaz, június 7-én, egy szép vasárnapi napon 11.40-kor újra magyar földre lépek majd. Addig most már valahogy csak kibírom a távollétet, igaz-e? Egyébként a honvágy-témát illetően azt kell mondanom, hogy egy kedves csomagocska igazi magyar finomság eléggé megörvendeztetett (és milyen vicces, hogy Gombóc Artúrék pont a mesemondás napján futottak be röpke 2,5 hét utazás alatt Vlagyimirba!):
Egyébként most otthonról két dolog hiányzik nagyon: a tavasz (tudom, otthon se fantasztikus az idő mostanság, de láttam a képeket a virágzó tulipánfáról a Széchenyi téren, ne tagadjátok, hogy ez azért elég tavaszi!) és az egyetem. Pfuj, én stréber állat, mondhatnátok. Nyilván nem feltétlen az hiányzik, hogy az egész hétvégém a házik, beadandók és kötelezők fölötti görnyedés jegyében telik - de az egyetemi hangulat az irtóra. Egy-egy izgalmas vita az irodalomról, a folyamatos megmérettetések, a kávék a Radnótiban, az összefutások és szenvedések a dohányzónál, az igyunkmegvalamit-ok, a szabadság. Itt inkább a mindennapokban érzek valami egész másféle szabadságot, ami inkább a teljes önállósággal rokon, míg az otthoni az egyetemi szellemi élethez áll közel. Mindez leírva rettentően nyálas és oraveczcoelhós, de tény, hogy az itteni egyetem nem csak a csengőt és a fix órarendet tekintve hasonlít egy gimnáziumra. Sokkal frontálisabb, sokkal behatároltabb, "kötelező ízűbb", szellemileg kevésbé motiváló vagy megmozgató.
Az látszik, hogy sok minden máshogy alakult, mint ahogy vártam - de ez sosem baj. És hogy tovább folytassam az örökérvényű bölcsességek osztogatását, tényleg mindenből lehet tanulni. Lehet, hogy szakmailag (tehát konkrétan az irodalomtudományi, nyelvészeteti ismereteimet illetően) nem fogok kiugróan fejlődni, de igazából egy ilyen féléves részképzésnek nem is annyira ez a lényege talán. A nyelv, a kultúra közelsége, a tapasztalat - ez tényleg egészen átformáló hatással bír. Néha egyenesen valamiféle zarándoklatnak érzem ezt az én kis magányos részképzésemet, persze egy nagyon visszafogott, szelíd verzióban. Ez pedig hol félelmetes (amikor beszippant barátunk, a téli depresszió, példának okáért), hol kifejezetten felemelő (amikor a jövőddel kapcsolatos káosz egy kicsit is kezd kibogozódni a fejedben, és ha nem is látod meg a tökéletes kiutat, de legalább a következő egy-két lépés kikristályosodik).
Oké, oké, abbahagytam az elmélkedést. Lényeg a lényeg: keleten a helyzet változatlan. És most kivételesen nem a "hideg, baromi szürke, soha nem múló, életfogytig tartó" télről beszélek, hanem arról, hogy egy percig se bánom, hogy ide csöppentem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése