Sztudveszna

Amitől nekem megint csak kicsit gimnáziumi fílingem kezd lenni az egyetemtől, az a "diáktavasz" nevezetű rendezvény. Egy hatalmas, minden egyetem és kar között folyó versengés: minden évben adott egy téma, annak jegyében kell kitalálni pár vidám feladatot és egy zenés, táncos, történetes fellépést. Lehetőleg viccesen, szórakoztatóan, mert nem csak az egyetem egyes karai versengenek egymás ellen, hanem térségi szinten is ifjúsági szervezetek vezetőiből álló zsűri értékeli. Hogy mit lehet nyerni, ne kérdezzétek, de az biztos, hogy tavasszal mindenki ettől van bezsongva az egyetemen - nálunk meg pláne, mert tavaly épp a bölcsészkar lett az első a térségben.

A téma idén egy orosz közmondás: "Что написано пером, того не вырубишь топором" ('amit tollal leírsz nem vághatod ki fejszével', ergo a szó elszáll, az írás megmarad). Még konkrétabban nem meglepő módon ez is a győzelem 70 éves évfordulóját hivatott jelképzeni.

(Hozzátenném, még mindig nincs május 9., de már mindenfelé transzparensek és plakátok lógnak a II. világháború végét és a szovjet győzelmet hirdetve. Már a vlagyimiri kenyérkombinát (kenyérgyár, istenem, mai napig nem értem) is ilyen csodálatos ünnepi csomagolásba öltöztette a borzasztó kenyerét.)

Megjegyezném, hogy azért a háború, akárhogy is nézzük, nem a legkönnyebb téma egy alapvetően szórakoztatásra és röhögésre kitalált rendezvényen. De hát ha évforduló van, mit lehet tenni? Folyjon csak a csapból még jobban.

Szerencsére az egyik tanárom nagyon kedvesen elintézte, hogy félretegyenek nekem is egy jegyet a bölcsészkar fellépésére (ingyenes a jegy, de korlátozott a terem férőhelye és mindig nagy az érdeklődés), szóval azután, hogy hetekig belefutottam délutánonként a próbákba, végre megnéztem, mi lett belőle a nagyszínpadon. A vkontaktyénak hála, ti is megnézhetitek. Nyilván igényel némi orosztudást, de a történet amúgy elég szimpla: idióta, gonosz, fasiszta németek dolgoztatják a jó érzésű, néha sztriptíztáncost rendelő, de azért önérzetes gyári munkásasszonyokat, Mása és a főnök szerelmes lesz, lázad a gyár, jön a tragédia, de aztán a győzelem mindenkit felszabadít. Igazából a látvány és a dalok fontosabbak, mint a sztori, azért nem egy Broadway-darabra kell számítani. De mindenképp dicséretes, hogy mezei bölcsészhallgatókként ilyet sikerült összehozni (meg különösen jó érzés a csoporttársaimat szerepelni látni - ja amúgy ott ültem a első sorban, 0:08-nál, miután áthúzták a fejünk fölött a szalagokat, nagyjából az első sorban a narancssárga pulcsis fazontól a harmadik buksi az enyém), főleg hogy amúgy teljesen önkéntes alapú a jelentkezés a részvételre.

Aznap amúgy még a tesisek léptek föl. Hát, mit is mondjak, ott azért nem sikerült olyan kreatívan a fellépés, sokat pofáztak, és eleinte azt hittem, hogy csak én nem értem a vicceket, de kiderült, hogy csak simán nem volt vicces. Szóval filfak mindörökké!