Pocsolyatan

Ahogy már említettem, az időjárás az elmúlt hétben felettébb fantasztikus volt: tartós 0 fok fölötti hőmérséklet, napsütés, sapka és kesztyű nélkül is vígan el lehetett bóklászni a napon, boldogság. Ma egy kicsit visszavett ebből az optimizmusból az ég, szürke lett és valami esős-havas izé is szöszmötölt néha, de csak épp annyira, hogy az ember megérezze, hogy azért még február van.

De azért nem fagy, épp ellenkezőleg, lassan, de biztosan olvad. Pocsolyák mindenütt és igen, latyak. Na de! Az, ami nálunk ocsmány latyak, az csak egyetlen egy fokozat az oroszországi latyakskálán. Olyan akadálypályák jönnek létre a járdákon - főleg a koli kis utcájában, amit nem túl sűrűn (ergo: sohasem) takarítanak. A legalább ötcentis jégpáncél tartja magát, bár most (lekopogom) épp nem csúszik olyan nagyon, sőt néhány foltban még a járda is kilátszik alóla.

Visszatérve a latyakskálára: a kedvenc latyakom mindenképp a jégkásás pocsolya. Nincs rá rendes szavam, ilyet én még ilyen mennyiségben nem láttam (otthon vagy hó van, vagy latyak, vagy sima pocsolya, slussz). Ádáz egy dög, főleg ilyen szürke időben, az estéről nem is beszélve. Merthogy álcázza magát. Fényviszonyoktól függően hol szilárd jégnek, hol kicsit vizes, de szilárd betonnak. Persze igazából pocsolya egy jó adag jégkásával, amibe olyan jól bele lehet tapicskolni, ha figyelmetlen az ember, hogy csak na. Egyedül egy kicsivel erősebb csillogás árulja el, de van, amikor egyszerűen észrevétlen.

Mókás az élet itt keleten.

Oroszország újévi fővárosa

Ugyan még itt-ott fenn vannak az újévi-karácsonyi fények, de már kezd el-eltűnni mindannak a nyoma, hogy 2015-ben Vlagyimir volt Oroszország újévi fővárosa. Ez egy egészen új hagyomány, 2012-ben kezdődött, és valahogy pont úgy sikerült várost választanom, hogy ide került az újévi főváros.

Nézzük, miről maradtunk le:

És képekben: 

Csillabusz (?) a vlagyimiri címer furcsa emberarcú oroszlánjával

Ez még most is fenn van a főutcán, ha jól rémlik.

Kilátás

És ami rám maradt így februárra: az utolsó kis bódék a karácsonyi jármárkából (vásárból).

Tömegközlekedési zsebkalauz

A tömegközlekedés egy különösen vidám móka itt Oroszországban. Alapvetően tudni kell, hogy a városban sokféle busz, kisbusz, troli közlekedik - a felének se tudom az útvonalát, egyelőre nem is nagyon kockáztatok, csak a jól bevált 8-asra és 28-asra merészkedek el, ami egy szép nagy körben visz végig a koliból az egyetemre (gyalog amúgy kb. ugyanannyi idő lenne, durván 20-30 perc, de mivel úgy meg nem ismerem még az utat és ismerve magamat általában késésben vagyok, azzal sem kockáztatok még). 

A kép talán Moszkvában készült, nálunk fele ennyi, de a fíling hasonló.

A vonaljegy 16-18 rubel között mozog, a trolin általában drágább. Épp a múlt héten emelték 1 rubellel a jegyárat, sír is az oroszok szája, de basztikuli, hát még így is milyen olcsó az otthoniakhoz képest! Az egyetlen probléma, hogy egyelőre nincs bérletem (amúgy viszonylag kevés embernél látni, bár majd utána kell kérdeznem), ezért mindig a buszon kell jegyet venni. Szerencsére itt nincs ilyen ha-a-buszon-veszed-drágább kikötés, sőt, körülbelül csak a buszon lehet jegyet venni. A kisbuszon a sofőrnél, a normál buszokon pedig egy fel-alá masírozó, kék mellénykét viselő jegykezelőnél. Zárójel: ezeknél a jegykezelőknél rezignáltabb, életunottabb nőket én még nem láttam, de tényleg. A legtöbbje olyan fapofával adogatja a jegyet meg a visszajárót, egy izmuk se rezzen, miközben én kedvesen köszönök, megköszönöm, elköszönök, nyilván válasz nélkül - tiszelet a kivételnek, persze.

A buszok egyébként változó minőségűek. Én általában normál fehér kis mikrobusszal szoktam mászkálni, de vannak normál, az otthoniakra hajazó csuklós buszok meg egészen "keleties" kis sárga őskövületek is, amik kívülről még viccesek, de belülről általában elég csúnyán lepukkantak és piszkosak a sok felhordott latyaktól. 

Cikkcakk

Amúgy a közlekedési morál bámulatos. A megszokott útvonalamon ugyanis általában legalább négysávos utak vannak, természetesen nulla aszfaltfestékkel, semmilyen vonalak nem jelzik a határokat (talán néha középen fel-felsejlik egy záróvonal emléke, de csak ha keresi az ember), de amúgy valahogy minden működik. A buszsofőrök lazán teszik is egyesbe, kettesbe az autót, miközben még fél kézzel a mellettük lévő ülésen fekvő "kasszában" (értsd: műanyag dobozka, amiben külön lehet szortírozni az aprót) kotorásszák a visszajárót és nyújtják tovább. Főleg a kisbuszokon érvényes, hogy minél hamarabb kászálódj fel, aztán majd fizetsz - ha épp sokan vannak és te hátulra szorultál, ergo nem tudod odaadni magad a pénzt a sofőrnek, akkor a melletted állókkal-ülőkkel előreadatod. Egyszerű, de nagyszerűen működő rendszer. Ja és ha már közlekedési morál, hadd tegyem hozzá, hogy ezek a kisbuszok (de a nagyok is) olyan fürgén tudnak egymás mögül kikászálódni, hogy csak nézek. Mit nekünk előírt (vagy ésszerű) féktávolság, mögülünk jövő forgalom, akármi, ha egyszer nincs több utas, akkor menni kell.

Egyébként külön kedvencem, hogy ugyan nincs menetrend sehol, még sose kellett 2-3 percnél tovább várnom a buszra. Valahogy csak jönnek folyton. 

Télűzés, tavaszvárás

A szokásos terüljterüljasztalkám:
mert a tea sosem egyszerű tea, hanem egy vagyon
édesség mellé

Miközben otthon is már kezd vége lenni mindenféle farsangolásnak és busójárásnak, itt is megünneplik az oroszok a tavasz közeledtét (ami most már amúgy tényleg érezhető, bár a hőmérő higanyszála még csak éppen 0 fok fölé kúszott - de például már egyre több helyen lehet látni magát a járdát a jégpáncél helyett, legutóbb például azt is észrevettem, hogy zebránál, ahol eddig csak ilyen lecsúszós jégpáncél volt, valójában egy egész magas padka van, ki gondolta volna?). Ez az ünnep a maszlenyica, ami egy egész hetes télűző mulatság, ami idén épp a múlt héten zajlott le.

A tanszéken az orosz mint idegen nyelv szakos hallgatók egy tanárnőnkkel együtt rendeztek egy kis ismerjük-meg-egymás-ünnepeit estet csütörtökön. Az orosz lányok bemutatták a közeledő ünnepeket (a maszlenyicát, a február 23-i "haza védelmezői" napot, ami valójában a férfiak napja és a győzelem napját - majd erről is mesélek hamarosan), mi pedig a kínai csoporttársammal, Li Venszuval meséltünk egy kicsit egy-egy saját ünnepről. Ő természetesen a nagyon is aktuális kínai újévről, aminek nagyon nagy szerelmese, én pedig általában a legfontosabb ünnepeinkről, végül részletesebben a busójárásról, ha már úgyis aktuális meg hungarikum.

Gyakran Ismételt Kérdések #1: Hideg van?

Röviden: nem. Bővebben: nem annyira.

Az utóbbi két hétben elég változó volt az időjárás, de az tény, hogy a nagy orosz zimáról lemaradtam (vagy még várnom kell rá, ki tudja, mit hoz még a március!). Amikor leszállt a gépem Moszkvában, bemondták, hogy vigyázzunk, -10 fok van, jujuj, de igazából egy értelmes télikabáttal nem probléma. Tudom, hogy otthon lassan tavasz van és csak estére hűl le mínuszokba a levegő, de azért mindenki fel tudja idézni, hogy azért a -10 nem egy vészes hőmérséklet (pláne télen, hú, micsoda extrém dolgok!). Na ez azóta még csak jobb lett, bár voltak hóeséses-szeles meg jó kis fagyos napok is, de például ezen a héten lazán bevállaltam a télikabát alá a póló-vékonypulcsi kombót (bár tudom, hogy alapvetően én nem vagyok fázós). Még közel se kellett bevetnem az innen-onnan karácsonyra, szülinapra kapott bundás zoknikat meg harisnyákat - bár a múlt hétvégén, amikor 2-3 órát sétálgattam és nézelődtem a városban, azért éreztem, hogy nem ártott volna.

1959-ben így látta a LIFE Moszkvát
(most azért kicsit menőbbek a rucik meg a sílécek is).

Az utóbbi napokban még olvadt is egy kicsit, bár ezt a járdák mellett felkotort hókupacokon nem nagyon látni, de az utak és maguk a járdák tiszták a legtöbb helyen. Egyedül a mi kis kollégiumi utcsácskánk járdája egy kész életveszély: senki se kaparta le róla a havat, ezért konkrétan egy minimum ötcentis, göröngyös jégpályává fejlődött a járda. Amíg még volt egy kis hó, oldalt el lehetett rajta lépegetni, de most a jobb idővel nemcsak én, de hál' istennek az oroszok is csak úgy tudtak lépkedni, mint valami fogyatékos pingvinek. De például tegnap úgy olvadt meg ez a szakasz is, hogy már nem csúszott. Most épp nulla fok van, süt a nap, szóval lehet, még plusz fokok is lesznek napközben.

Én persze nyilván mára terveztem be az "itthon maradok, rendezem a jegyzeteimet, takarítok, sütök-főzök" napot. Remélem, holnap is ilyen szép idő lesz, mert maszlenyica vasárnapján minden parkban van valami mulatság, amit csak meg kéne nézni. Mindenesetre van harisnyám, de azért süthetne kicsit még holnap is a nap.

Mondjuk ami még érdekes, hogy csak egy-két napja fedeztem fel, hogy a kolim melletti tesis koli mögött van egy korcsolyapálya, ahol egész sokan elszórakoztak délután-estefelé. De ami igazán tetszik, hogy a város random pontjain egész sok olyan emberrel találkozni, akinek a kezéből sílécek kandikálnak ki. A koli mögötti jó nagy focipályán tegnapelőtt körbe-körbe síeltek is az emberek, elég mókás volt. Na, ez az, amit otthon tényleg nem nagyon látni a napfény városában.

UPDATE: 

Most rakták ki az orosz Facebook-ra (vkontakte.ru / vk.com), hogy "észrevétlenül belopózott a tavasz". Hát, tényleg szépen süt a nap amúgy.

Időjárás február 21-én kora délután.

Az ódon épületek bája

Beköszöntött a hétvége, amikor a kollégisták nagyobbik része hazamegy, de most, hogy egyrészt ez a maszlenyica hete, másrészt hétfőn is pirosbetűs ünnepnap van (ezekről hamarosan beszámolok), a hosszúhétvégén pláne kiürül az épület.

Ezzel egyébként alapvetően nem lenne gond, legalábbis az előző hétvégén nagyon jól esett, hogy kicsit egyedül maradhattam, szkájpolgathattam magyarul, olvasgathattam kényemre-kedvemre. Viszont most, hogy sikerült egészen berendezkednem, tényleg igényelném a társaságot (főleg mert a héten még egy teára se tudtam felugrani senkihez, annyira beszippantott az ügyintézés). Mondjuk azért nem kell félteni: a szinten most már a jénai Johannesen kívül visszaérkezett Krakkóból a lengyel pár (akik amúgy mindig isteni illatú kajákat főznek, kifejezetten akkor, amikor én épp éhesen hazaesek az egyetemről - tudják, mi az az időzítés), szóval legalább a szinten mocorognak néha az emberek.

Apropó mocorgás: a kolis képriportomban talán említettem, hogy a padló abszolút horrorba illően recseg szinte minden moccanáskor, a folyosón meg egyszerre recseg és döng, szóval vagy mamutnak érzi magát az ember, ha végigmegy rajta, vagy ha épp eléggé este van és már mindenki alszik, na akkor jön a vajon-melyik-ajtó-mögül-ugrik-elő-egy-mumus életérzés.

Tegnap éjszaka is kicsit ilyen érzésem volt. Tudniillik épp olvastam az Éhezők viadala második részét (igen, a heti oroszos agytorna után még nem tudok szépirodalomba fészkelődni, csak az akció - bár azért annyi kihívást állítottam magam elé, hogy legalább angolul olvassam, ha már), és észre se vettem, de fél kettő lett, mire befejeztem. Jöhetett a fürdés, alvás ideje.

Namármost itt utalunk vissza az ódon épületek bájaira (bár tegyük hozzá, nem olyan ódon ez, csak panel, de nem baj, stilizáljuk túl egy kicsit). Ami a tusolást illeti, a dolog úgy néz ki, hogy mivel a vendégszinten vagyunk, minden blokkban (ahol 4-4 szoba van) van egy WC, két mosdókagyló az előtérben és egy egyszemélyes tusoló. Utóbbi nyilván az én blokkomban kezdetektől fogva nem működött (mondjuk nem is néz ki úgy, mintha úgy az utóbbi 20 évben folyt volna belőle víz), ezért először kipróbáltam a portán ajánlott közös tusolót. Ja igen, merthogy ez a mi kiváltságunk itt a másodikon (ami náluk a harmadik emelet, mert szinteket számolnak és a földszinttel kezdik), hogy van saját tusoló, a többi 7 emeleten csak WC és mosdókagyló van a blokkokban, tehát nekik le kell járni a földszintre. A közös tusoló meg hát egy élmény: fel van újítva, de körülbelül az, amire számítani lehet: kb. 10-10 tusoló egy nagy terem két szélén, egy akasztó jobb oldalt, néhány kis paraván a tusolók között - de csak úgy tessék-lássék módra, mert függöny az nincs, a paravánok meg épp csak annyira jók, hogy félig-meddig takarjanak, valójában ha rendesen megengeded a csapot, a vízsugár pont annyira kilövell, hogy muszáj a paravánon kívül állni. Ergo mindenki lát mindent. Szóval megnéztem, megköszöntem, hogy elég is volt ennyi, és inkább bekéredzkedtem a szemben lévő blokkba tusolni.

Most viszont minden szint bizonyos blokkjaiban szerelik a vízvezetékeket péntektől vasárnapig. Illetve az én blokkomban is történt újdonság: a WC elkorhadt csöveit kicserélték szép fehér műanyagcsövekre (az elkorhadtak meg tegnap óta a folyosó szélén árválkodnak). Viszont mindeközben a szomszéd blokk tusolója ismét kilőve. Nem baj, gondoltam, fél 2 körül csak nem kell senkivel osztoznom a kiürült épületben péntek este a közös tusolón, még jobb is így. Csak szerettem volna: akkorra ugyanis bezárták a lenti tusolót, porta se volt (illetve valószínűleg van portás, csak valahol alszik, mert hallottam, hogy éjszaka pár órára bezárják az ajtókat, és csak valahogy felcsengetve lehet bejönni, amit nem szeretnek, de lehetséges - bár a csengőt még nem láttam), szóval hoppon maradtam egészen ma reggelig.

Ha már friss és üde voltam így ma reggel, fel is töröltem a padlót a szobában, mert elég sok koszt felhord az ember a csizmáján, akárhogy törölgeti a mindenféle lábtörlőkbe. A felmosó meg egy külön élmény: a szinten csak egyet találtam, az is csak egy rongy a partvisra kötve, hozzá egy vödör, amin nyilván nem igazán (értsd: semennyire se) lehet kicsavarni, szóval csináltam egy kisebb uszodát a szobában, de legalább vigasztal a tudat, hogy kisöpörtem, feltöröltem a koszt (már amennyit a jobb híján tusfürdős felmosóvízzel és az eleve koszos ronggyal fel lehetett), szóval a ház megtisztult. És legalább odáig is eljutottam végre, hogy ki merjem nyitni az ablakot. Igen, tudom, hülye vagyok, de olyan kellemes az idő a szobámban, hogy féltem, hogy ha nem tudom becsukni, akkor meg megfagyok estére? Nyilván nem vészes a helyzet, bár csak most vettem észre még egy nagyon kedves orosz megoldást: két ablakszárny van, egy vékonyabb és egy nagyobb, de csak előbbit lehet kinyitni: a másik hőszigetelését egy jó kis széles celluxcsík szolgáltatja a másik ablaknál, szóval azt egyelőre nem bántjuk.

És igen! Most rákezdtek valami furóval felettem. Kellemetes hétvége lesz ez.

Templom- és freskónézőben

Богоматерь Владимирская

Igen, a héten igencsaknagyon elfoglalódtam (de hát kellett ez nekem, ha már annyira nem tudok itt kint megülni a fenekemen, hogy már most mindenféle külföldi pályázatokra török, hogy a következő szemeszterben is legyen miről blogolni!), így kicsit elmaradtam a beszámolókkal. De ami késik, az ugyebár nem múlik. Főleg hogy itt kint hosszúhétvégének nézünk elébe, hétfőn férfinap lesz (hadsereg napja, haza védelmezőinek napja stb.), nincs tanítás, ráérek majd blogolni (már amikor nem a maszlenyicán leszek - na de majd erről is később).

Szóval a hétvégén kis városnézésre adtam a fejem: elmentem az Uszpenszkij szaborba, ahol a leghíresebb orosz ikonfestő, Andrej Rubljov freskói is fennmaradtak, illetve a híres-neves ikon is.

Sajnos bent nem lehetett fényképezni, pedig igazán ámulatra méltó a hely (mondjuk minden pravoszláv templom ilyen, az ember csak kapkodja a fejét a rengeteg freskó, ikon, csillámló-villámló gyertyatartó, csillár meg momunentalitás közepette). Főleg ahogy egyes részeken ott vannak a több száz éves freskók, miközben a többin látszik, hogy épp most újították fel.

Hangulatkeltésnek pár videó:

Itt főleg kívülről lehet megcsodálni (bár ekkora hóban őszintén nem fedeztem fel ezeket a kis ösvényeket ilyen szépen, de tény, hogy ott vannak - most inkább erre hasonlít a látvány):

És még itt van egy, aminek a felénél el lehet kapni pár részletet azokból a híres, régi-jó freskókból is (a néni karattyolása ne izgasson senkit):

UPDATE: És hogy néznek ki jelenleg:

A Szabornaja tér hóbuckái mögül
(nem ilyen nagyok azok a hóbuckák aézért, csak emelett jobbra pont van egy lépcső, azért, no.)

És hátulról a parkból így néz ki a dolog.

Érintsd meg Oroszországot

Kint ma úgy esik a hó pici szemekben, visszafogottan, hogy nem lehet eldönteni, felfelé esnek-e vagy oldalra vagy csak simán körbe-körbe, mindenesetre nagyon szép (meg pszichedelikus is kicsit). Én meg itt ülök az asztalnál, és amellett, hogy szörnyülködve nézem, mi mindenféle házit kéne csinálni (ráérünk arra még!), ki se látszom a szentpétervári pályázat anyagaiból: önéletrajz magyarul-oroszul, adatlap magyarul, motivációs levél magyarul-oroszul, aggódás, hogy simán megy-e otthon a ügyintézés szerény személyem jelenléte nélkül. Brrr.

Szóval most sajnos nincs sok energiám beszámolni a tömegközlekedésről, az Uszpenszkij szaborban tett látogatásomról vagy az oroszok magyarokról alkotott (nem túl mélyreható) képéről, de azért amíg erre vártok, nézzétek meg, hogyan lehet megtapizni Oroszországot (ez egyébként a jövőben saját projektem is lesz a tervek szerint, csak meglepő módon lusta vagyok).

"When in doubt, go to the library"

Rendes bölcsésznek mihamarabbi dolga, ha hosszabb-rövidebb távon valami idegen városban tartózkodik, hogy megnézi magának a könyvtárat (és ha tényleg olyan hosszú ideig, teszem azt, négy hónapig marad, be is iratkozik). Én is így tettem: van itt amúgy több könyvtár is (egy kis hangulatos tanszéki raktárgyűjtemény, valami leomlott panelépület "Bibliotyeka" felirattal stb.), de végül a kerületi tudományos könyvtárra esett a választásom. Egy köpésre van a filfaktól, szép, felújított, van netezési lehetőség meg minden, miért is ne?

Nos, először is a furcsaságok: be kell vallanom, azért csúnyán el lehet kényelmesedni a mi kis TIK-ünkben. Persze, van itt számítógépes katalógus is, de bizony-bizony, itt még most is aktívan használják a rendes papíralapú kartotékos katalógusrendszert. Izgi, de én, az elkényeztetett külföldi csak néztem, hogy jajmamám, ez nagyon szép, de hogy igazodjak én ki ezen. Szóval maradt az inkább-kérdezzük-meg-a-könyvtáros-nénit jól bevált, ősi módszere.

Alapvetően (legalábbis amennyire fel tudtam térképezni a helyet) elég kevés a szabadpolcos könyv, szinte mindent ki kell kérni. Egy kikérős lapocskára felírod kétszer a könyv adatait, aláírod meg minden, aztán beadod "lentre" a kedves néniknek, akik előkeresik neked. Elég lelombozó: a könyvtárazásnak az a szíve-lelke, hogy bolyongok a polcok között, felütöm, ami tetszik és slussz. Ráadásul van egy ellenőrző papírocska is arról, hogy melyik részlegen mit csináltam (kikértem egy könyvet olvasásra, bementem és erről-arról érdeklődtem, ilyesmik). Egyébként rendben van, de szip, szabadpolcos könyveket akarok, sokat...!

Még egy furcsaság az otthoni szigorúság után: itt egy csomó helyen simán be lehet a polcok közé telepedni teával, joghurttal, mindenféle kajával. Konkrétan az egyik sarokban még vízforralót meg mikrót is láttam.

A beiratkozásért egyébként nem kellett fizetni, de kaptam egy nagyon szép olvasójegyet (bocs a képminőségért). Helyből rákérdezett a néni az akcentusom hallatán, hogy honnan jöttem, Amerikából (???), aztán felvilágosítottam, hogy nem. Zárójel: az Alexandra névről folyton folyvást azt hiszik a helyiek, hogy úúú, orosz nevem van - a könyvtáros néni még rá is kérdezett, hogy van-e valami orosz gyökerem. Kéne egy zsebben is elférő etimológiai szótár, hogy az orruk alá dugjam is megmutassam nekik, hogy jé, héber-görög eredetű, szóval kb. a világ minden pontján lehet az Alexandra névvel találkozni, nem kell kisajátítani, még ha a cárnőjüket is hívták így, akkor se. Mondjuk tény, legalább ki tudják mondani (az mondjuk viccesebb, amikor a csoporttársaimnak elárulom, idehaza hogyan is ejtik ez - az a hang a külföldiek örök mumusa, ha szeretnétek magatoknak pár jó percet szerezni, próbáljátok ki).

Ezek az oroszlánizék ott vannak a villanykapcsolókon, és most már a pénztárcámban is.

 És persze ha már lelepleztem magyarságomat, nem bírtam ki, hogy ne érdeklődjek a magyar nyelvű és/vagy magyar nyelvről szóló könyvekről. Az idegen nyelvű könyveknél kicsit meglepődött elsőre a könyvtároskisasszonyka, de azért megörült neki: ő is kiérzett egy "enyhe akcentust" (haha) és rákérdezett, hogy anyanyelvi beszélő vagyok-e, hát mondom bezony. Aztán megmutatta a polcon a nem túl hatalmas szépirodalmi és nyelvi részleget, aztán még odahordott pár magyar nyelvű oroszkönyvet (a jó kis Havronyina-féle Beszéljünk oroszul!-tól kezdve mindenféle beszédetikettig, de ami amúgy izgi volt: egy orosz nyelvű, nyíregyházi kiadású tanulmánykötet az oroszul tanuló magyar hallgatók kiejtésbeli "vengerizmusairól"). Az illusztrációból is látszik, hogy minden jóformán a 80-as évekből vagy még korábbról való, teljesen random dolgokkal lehetett a polcon találkozni (valahogy német, cseh (?) meg valami távol-keleti nyelvű könyv is oda került, ne kérdezzétek), szóval valószínűleg maradok az e-book olvasónál.

Magyar szépirodalom (pont lemaradt a képről, de azért becsúszott pár random cseh meg német könyv is, sebaj). Azért Karinthynak örülünk nagyon. Meg hát az elmaradhatatlan Petőfi! És ha már Petőfi, hadd tegyem hozzá, hogy Paszernak-emlékév van, épp várakoztam és random felcsaptam egy kötetet, amiben Paszternak fordításai voltak sok nyelvről oroszra, na és hát mit találtam - hát persze, hogy Paszternak bácsi is fordított Petőfit. Jippí!

És könyvek a magyar nyelvről - jó kis szocialista kiadványok, de felhívom a figyelmet majdnem középen a zöld kiadványra, nagyon kis guszta!

Külön izgalmas pont, hogy mi áll azon elvetemült oroszok rendelkezésére, akik valami csoda folytán kicsiny nyelvünk tanulására adják fejüket. Persze, itt vannak a jó kis elvtársas, száraz, udvariaskodós nyelvkönyvek a szocializmusból, de szerencsére van egy nagyon szép, első blikkre hasznosan forgatható, kifejezetten autodidakta tanulásra kitalált könyvecske is. Szinte kedvem lenne keresni egy tanítványt a csoporttársaim közül, és úgy megtanítanám magyarul ebből a könyvből, mint a sicc. Hehehe.

"Munka után a bányászok feljönnek a föld .... (из под)."

Az a bizonyos szépség. Bár azért itt is vannak kedves dolgok: random amúgy teljesen értelmes, körülbelül természetesnek ható szöveg, amikor is: "Én a majmokat akarom megnézni. Azok olyan murisak. Sokat lehet nevetni, mindig kitalálnak valamit."

Napi giccs

Igen. Valentin-nap. Tudom.

Nos azt hiszem, ezt az ünnepet itt is hasonlóképp kezelik: a boltok igyekeznek kiaknázni minden lehetőséget, hogy rózsaszín cuccokkal aggassanak körbe mindent, vannak, akiknek ez bejön, de láthatólag azért nem hatja meg az emberek többségét.

Teljesen véletlenül ez a szombat, amit sétálós, városnézős és bevásárlós napként tűztem ki magam elé, éppen a Valentin-nap lett. Szóval jöjjön egy csokor abból a giccsből, amivel ma az utcákon találkoztam:

1. Esküvők. Nem is egy. Szerencsétlen arák magassarkúban, tütüszerű esküvői ruhákban és nagykabátban grasszálnak a jeges-havas-hideg utcákon, fényképezkednek és megélik a nagy napot. Ez még hagyján: azok az esküvői autók! Virágok, rózsaszín dekorációs bigyuszok és igen, a vőlegény és a menyasszony autóján nem egyszer konkrétan két bazinagy műanyag (?) gyűrű díszeleg a motorháztetőn. Nem egyszeri hóbort, hanem szokás, úgy tűnik.

2. Beszaladtam a helyi plázaszerűségbe (Торговые ряды) WC-re, ahol szembejött velem egy szerencsétlen csávó: tógában, térdig érő pántos római szandálban, pihés fehér szárnyakkal, műanyag íjjal és nyilacskával. Láttam aztán, hogy egy másik hasonszőrű szerencsétlen is így járkál egész nap a boltok között. Brr.

3. Egy szórólapozós srác egy ilyet nyomott a kezembe: a szerelmetes taxiautók is boldogságos Valentin-napot kívánnak. Olyan borzasztó, hogy muszáj volt hazahoznom.

4. Gondoltam, elmegyek ma kulturálódni: megnézem az Uszpenszkij szabort, a 12. században épült templomot, ahol a leghíresebb ikonfestő, Andrej Rubljov freskói láthatóak. Nos, a templom előtti téren még mindig kint van a karácsonyi vásár néhány maradványa, ami körülbelül a csorvási búcsút idézi egy kis karácsonyi fűszerrel. Na és kérem ott, ez előtt a lassan-lassan 1000 éves, sokat látott, gyönyörű szent épület előtt üvölt a rádiókból egy csomó nyálas amerikai popzene (amik amúgy tök jók is tudnak lenni, most is röhögtem az egészen). Fenomenális.

Szóval ilyen ez. Boldogat mindenkinek, aki úgy érzi.

A napos oldal

Egy-két napja gyönyörű napos-havas időnk volt, rendes turista módjára nem is bírtam ki, hogy ne torpanjak meg az út közepén és ne kezdjem előkurkászni a gépemet a táskámból, mert na, szép. Sajnos a szép idő azt is jelenti, hogy egy-két napig kb. a tükörsima jégen csúszkáltam mindenhol, ma viszont a szürke, de viszonylag kellemes időben minden olvadni kezdett: latyak, életveszélyes jégcsapok a fejek felett, nyálka, pfuj.

A koliból kifelé csak úgy csillogott a hó.

Az egyetem előtt ácsorogva ilyen látvány fogadott: a Troickaja-templom és a mögötte lévő színház között csak úgy szállt a pára.

Az egyik az egyetem névadó Sztoletov-testvérpárból (gondolom én, nevet nem írtak, de logikus lenne).

És az órák után kijőve tényleg aranylott az a bizonyos kapu. Sajnálom, hogy olyan hamar jött a buszom, rá öt percre vörösen izzott az ég, maradni kellett volna még.

Gimnázium egyetemistáknak

Na és milyen az egyetem? Milyen óráid vannak? Hogy működik náluk az oktatási rendszer?

Sokan kérdeztek hasonlókat, és hát mit is mondjak, egyrészt nagyon otthon érzem magam, másrészt megint van egy kis időutazós feelingem. Meg másféle is.

Nyilván nem meglepő módon a legerősebb az "új lány"-effektus, sőt miazhogy, a "külföldi új lány"-effektus. Nem tudom, hogy csak üldözési mániám van vagy az emberek csak simán megnézik a másikat, de nemcsak az egyetemen, de a buszon is olyan, mintha az emberek kiszúrnák, hogy nem vagyok idevalósi (vagy tényleg csak simán bámulnak, nem tudom). Az egyetemen meg tényleg van egy ilyen erős érzésem - most már kiderült, hogy amúgy nem teljesen véletlenül, mert bizony az önéletrajzomat, amit még anno októberben, amikor próbáltam magam bekuncsorogni valami orosz egyetemre, küldtem szét, hát azt szétküldték a tanszéken e-mailben. Na igen. Remélhetőleg csak az orosz mint idegen nyelv tanszéken, nem az egész filfakon, mert hát izé, az már durva lenne. De épp ezért vannak olyan emberek, akikkel még mondjuk nem találkoztam, de ahogy elmennek mellettem a folyosón, jól szemügyre vesznek és aztán mosolyogva rám köszönnek, pedig nem emlékszem, hogy lett volna közös óránk. Most már persze kezdek beleszokni, vannak tényleg ismerős arcok, kezdek neveket is megjegyezni (és háhá, a vkontaktyén, az orosz fészbukon már van 7 vlagyimiri ismerősöm, úúú!). Vannak persze más külföldiek is, egy kínai srác, Li Venszu tán (de itt mindenki csak Koljának hívja, puffneki), néhány türkmén lány meg egy török srác, de utóbbiakkal nem nagyon találkoztam még - de egyelőre úgy tűnik, kicsiny Európánkból egyelőre én vagyok az egzotikum. Erre is vannak érdekes reakciók, na de ezt majd egy másik posztban.

Szóval milyen is itt az egyetem? Nos, röviden-tömören: kicsit úgy érzem magam, mintha visszacsöppentem volna a gimibe. Merthogy:

1. van rendes kifüggesztett órarend (ahol nem vízszintesen sorolják fel a napokat, hanem függőlegesen, hozzá kellett szokni), szóval nincs olyan ETR-es lavírozás a kurzusfelvétellel, mint nálunk, hanem fix órarend és járjál órára, pont (épp ezért nem is kell feliratkozni rájuk se papíron, se elektronikusan),

2. páros és páratlan hetek szerint váltakozik az órarend (ebből még lesz probléma a jövő héten, úgy érzem),

3. van csengő (óra kezdetén és végén, nagyon kemény),

4. fel kell állni, amikor bejön a tanár, és csak akkor ülünk le, ha azt mondja, hogy már lehet,

5. a kabátokat le kell pakolni egy elkerített ruhatárszerűségben (mondjuk ez legalább hasznos, csak az a baj, hogy a ruhatár általában hamarabb zár, mint ahogy én végzek - de ilyenkor személyesen hozzám odajön a ruhatáros néni a kabátommal, hogy vigyem, mert bezárja a cuccost).

Naja. 

Egyébként jelenleg kb. mindenféle órára beesek, ami vagy otthon is van ebben a félévben, vagy simán érdekesnek hangzik, vagy a tanárok hívnak, hogy menjek oda is. Épp ezért körülbelül az első és a negyedik évfolyamot leszámítva mindenhová járok (az elsőn unalmas bevezető órák vannak meg tesi, a negyediken meg most tanítási gyakorlaton vannak), amiben az a jó, hogy mindig vannak új arcok, érdekes népek - másrészt persze több nevet kellene azokhoz az arcokhoz társítanom, de majd idővel.

Amúgy ha már az évfolyamoknál tartunk, azt is hozzá kell tenni, hogy itt is van alap- és mesterképzés, de az alapképzés mindig hosszabb, mint nálunk. Itt meg pláne, mert alapvetően a bölcsészkar a pedagógiai intézeten belül van - és akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Itt a legnagyobb egység az egyetemen belül az intézet szó szerint, a bölcsészkar pedig a szó szoros értelmében véve filológai kar, épp ezért csak a nyelvészet, irodalom és orosz mint idegen nyelv szakok vannak itt, mint a pedagógián belül, ergo ötéves tanárképzés folyik itt alapvetően, a mesterképzésre pedig általában már dolgozó tanárokként vagy egyéb beosztásban iratkoznak be azok, akiket még jobban izgat a tudomány mint olyan. Szóval a történelem, az idegen nyelvek és minden egyéb, ami nálunk abban a szép roxfortos épületben van otthon, külön intézetet kap, ami a karon ("fakultáson") felül áll a hierarchiában. Szóval mondhatni nagyon otthonos minden, igazából majdnem az összes évfolyamot meg tudom ismerni nem csak a szakon, hanem a filfakon is.

Persze hogy legyen egy kis pikantéria is a dologban, a mi szép épületünkben vannak még a művészetisek is, szóval miközben épp a régi orosz nyelv grammatikáját vagy a 19. század végi irodalmat vitatjuk meg, a szomszédos teremben zongoráznak, táncolnak, egykétháznak meg énekelnek. És amikor lent várunk egy üresjáratban, hogy becsengessenek (jajmamám), a kávéautomatákhoz balerinacipős lányok és csípőringató fiúkák jönnek sorban.

Visszatérve az óráimra: igazából eléggé úgy néz ki, hogy ez a kar inkább nyelvészeti specializációjú, mint irodalmas. Vannak természetesen irodalmi órák is, de ezekből sok épp azon a bizonyos negyedéven lenne, ahol tanítási gyakorlat van, szóval ott csak áprilistól lesznek megtartva ezek az órák (tömbösítve vagy nem, pássz). De ilyesmiket kell elképzelni, mint lexikológia, funkcionális stilisztika, funkcionális szintaxis, 19. századi irodalom előadás és szeminárium, nyelvtan kifejezetten nekünk, külföldieknek (megfűszerezve egy kis beszgyakkal és társaikkal), nyelvtörténet (kifejezetten grammatika-morfológia), de ma például belestem egy kis orosz mint idegen nyelv oktatása és módszertana órára is (ahol élő példaként szolgálhattam az óra fő kérdésére: miért nehéz a külföldieknek a névszók eseteinek megtanulása? nem tudtam nem felröhögni, na Szása, vajon miért?). Még sok minden képlékeny ezen a héten is, a jövő hetemet meg pláne nem látom, de ilyesmiket kell elképzelni. Vannak előadások, hozzájuk kapcsolódó gyakorlati órák, sok házi feladat, annak rendje-módja szerint. 

Alapvetően elég változatosak az élményeim, mert minden egyes tanár máshogy viszonyul hozzám. Van olyan, aki abszolút nem zavartatja magát és a megszokott módon magyaráz (mint kiderült, ez még az oroszok számára se feltétlen jegyzetelhető, érthető tempó, szóval nem velem van a probléma), más ugyanúgy tartja, mint szokta, de néha külön hozzám is intéz kérdéseket, hogy és a magyarban ez hogy van, vagy én tudok-e példát mondani. A kedvencem a zavarodott típus, aki csak az órán szembesül azzal, hogy minket beküldtek az órájára, szóval jön az újratervezés (hogy legyen érdekes egy óra egyszerre az orosz MA-soknak és a külföldi diákoknak?). És persze ott a másik véglet: ooooolyaaaan lasssaaaan magyaaarááázom eeegy naaaagyooon boooonyoooluuult dolgoooot, hooogy megaaaalsziiik a teeeeej aaa szááámban, mert hát külföldi, ez a funkcionális stilisztika jaj de nagyon érthetetlen nekünk. Jabocsnem. Oké, nem tudom a terminológiát úgy, ahogy kéne, meg nyilván nincs meg az a lexika a fejemben, ami mondjuk a különböző stílusárnyalatokban kellene, de mondjuk azért vagyok itt, hogy megtanuljam, nocsak!

Szóval nekem is hozzá kell szoknom, de a tanároknak is hozzám. Persze ez nem olyan meglepő.

Bölcsészkari életképek

Az a szép-jó bétéká, alias "filfak" (filologicseszkij fakultyet) - napsütésben igazán szép a több mint százéves épület, de azok az olvadozó jégcsapok elég veszélyesek (mire kijöttem az épületből, félig-meddig el is kerítették ezt a részt az esetleges balesetek elkerülése végett).

Büszkeségem határtalan: bizony-bizony, a jó öreg Venyegyikt Jerofejev barátunk (a petuskis pasi) is itt koptatta a padot. Hjaj, megdobbant a szívem.

Nem mondom, hogy olyan, mint otthon, de valahogy megvan a bölcsészatmoszféra.

De azért hopp, egy Lenin. Vagy egy rá nagyon hasonlító random orosz, ki tudja.

Egy időutazó fejlegyzései: képes riport a kollégiumról

Amikor lecuccoltam, egyszerre éreztem megkönnyebbülést (elég borzasztó dolgokra számítottam - por, omló fal, (jobb esetben csak) döglött csótányok, halott szovjet katona a szekrényben, mittudomén), ahogy megláttam a viszonylag otthonosnak mondható szobácskámat, ezzel párhuzamosan röhögőgörcs tört ki belőlem: időutazó vagyok! Ezek a tapéták, függönyök, huzatok, berendezési tárgyak... Nyolcvanas évek barátságos szocialista giccse mindenütt. De meséljenek inkább a képek.

Золотые ворота

Az Arany-kapu (Zálátie várótá), a város szíve, nem mellesleg a bölcsészkar szomszédságában. Az egykor fallal-erőddel körülvett 12. századi városból ennyi maradt, az Ezüstkapu és a Bronzkapu már nincs meg, nem véletlen lett az Aranykapu az UNESCO szerint is világörökség.

Ja, az Aranykaput meg a szembeszélben ácsorgó, épp ezért kicsit hökkent pofázmányom takarja el. Elnézést kérek ezért, máskor lesz jobb is.

Privet, Vlagyimir!

Amúgy hozzátenném, hogy az eszem megáll a vlagyimiri kedvességtől. Illetve hát Nagyezsdától, az én reménységemtől. Mert nemcsak hogy fogadnak engem, hanem törődnek is azzal, hogy rendben legyek. Persze nagylány vagyok, én elterveztem, hogy ja, mutassák meg, hol lakom, aztán majd feltalálom magam, felfedezem a környéket, a várost, van kis szám, meg tudom kérdezni, mi merre hány lépés. De nem: eleve az állomáson várt ВлГУ (VLGU – Vlagyimirszkij Goszudarsztvennij unyiverszityet) felirattal egy srác, Jevgenyij (aki amúgy első blikkre félelmetesen hasonlít egy szegedi ismerősömre), és kiderült, hogy Nagyezsda is mindjárt érkezik.

Mire kiértünk a buszhoz (illetve hát elektricskához, pici kis döcögős izéke), ő is ott volt, akivel már négy hónapja levelezek és tervezem az utat: Nagyezsda Nyikolajevna, aki egyébként oroszt mint idegen nyelvet tanít az egyetemen és a külföldi diákok fogadásával is foglalkozik mindemellett. Egy mosolygós, rövid, szőke hajú, talán ötvenesnek saccolható nő, puszipuszi meg kedvesség, és még azt se hagyta, hogy egyedül vigyem a sporttáskámat (szerencsétlen véznácska Jevgenyijre hagytam a nagybőröndöt… hát, ez van), hanem megragadta az egyik fogókáját, egyem a szívét. Kifizette a buszjegyemet (16 rubel – hatalmas összeg, nincs 80 forint a jelenlegi árfolyamokkal), aztán a beszélgetés közben kiderült, hogy amúgy járt már Pesten, Debrecenben, Tokajban, sőt Nyíregyházán még anno a nyolcvanas években tanított is oroszt. Eddig is nagyon hálás voltam a nőnek, de most már be kell vallanom, csodálom és imádom, de tényleg.

És ez nem minden: kiderült, hogy hát nem úgy van az, hogy én két napig csak úgy lézengek és felfedezgetem a helyet. Nem-nem, hát másnap (szombaton) visznek körbevezetni az orosz mint idegen nyelv szakos lányok. Bár ebből végül az lett, hogy Szvetlana (talán Szvetlana…? jaj nem tudom, már nagyon késő volt, amikor bemutatkozott és pont a WC-ről jöttem ki és nagyon zavarban voltam :D) csak a legfontosabb dolgokat mutatta meg, elvileg vasárnap lesz egy rendes körbevezetésem egy másik lánnyal is. Oké, köszi, tényleg!

Utazás 3/3: Célegyenesben Vlagyimirba

Szóval odaértem a kasszákhoz, és mivel külföldről nem lehet jegyet venni (legalábbis külföldi útlevéllel semmiképp), jött a jegyvásárlás. Eredetileg a hagyományos elektricskára akartam jegyet venni, mert hamarabb indult és mert azt írta az én Nagyezsdám, hogy arra már pénteken nehéz jegyet szerezni. De mivel minden normál kasszánál egyáltalán nem mozgó sorok álltak, az expressznél meg senki, odamentem rákérdezni, és mire észbe kaptam, már meg is vettem a jegyet az expresszre, ami ugyan valamivel később indult, de legalább csak négy helyen állt meg, nem minden egyes sarokban. És amúgy már annyira elfáradtam a végére, hogy igazából mindegy volt, mire veszek jegyet, csak belátható időn belül vigyen el Vlagyimirba. 

Следующая станция – Владимир!, mondja be önfeledt boldogsággal egy kedves női hang az expresszen. Ja igen, mert bemondja. De nemcsak ezt, körülbelül negyedóránként folyamatosan pofázott valamit a felvett hang, általában arról, hogy mennyire de nagyon életveszélyesek a vasúti pályák, nem szabad rajta szaladgálni, óvatosnak kell lenni a peronon, vigyázzunk a gyerekekre, nehogy nyomorékokká váljanak (bezony!). A metrón meg azt mondják be újra és újra, hogy kedves utasaink, jó lenne, ha udvariasan átadnák a helyüket az öregeknek, a mozgáskorlátozottaknak és a kismamáknak. Érdekes.

Lényeg a lényeg, a vonaton belekukkantottam abba a Moszkván kívüli Oroszországba, bár sokat nem láttak, csak rengeteg „berjozkát” (a nyírfácska, ami máshol is van, de itt tényleg mindenütt), hóborította fenyőerdőket meg olyan édes, igazi színes, fodros, girbegurba, egyedi orosz faházikókat, hogy tényleg olyan volt, mintha valami orosz népmesébe csöppentem volna hirtelen. Persze először el kellett hagyni a moszkvai panelrengeteget (aminek a közepén hopp egy aranykupolás pravoszláv templom!). 

És akkor még néhány funfact a vonatról:

1. Az „orosz MÁV-on” nagyon kedvesek a kalauznők, ráadásul nem lehangoló, ormótlan egyenruhát aggatnak rájuk, hanem egy egész menő pirosas-bordós árnyalatú szettet nagykabáttal, csini sapkával (meg is értem, hogy jobb a kedvük, mint nálunk).

2. Az Aeroexpresszen és a vlagyimiri vonaton is volt büfésboszorkány! (Bár sajnos én értettem, hogy nem Bogoly Berti-féle mindenízű drazsét meg sütőtöklevet árul, csak Snickerst meg forró teát, de egy kis fantáziával minden lehetséges.)

3. Én bizony nem jártam úgy, mint a Moszkva-Petuski szegény kis Venyicskája és eljutottam Petuskiba is (és nem a Vörös téren ébredtem fel valahogy egy überhosszú lidércnyomásos elektricskázás után)! Sajnos az a copfos nem volt ott az állomáson, szóval Venyicskának lehet jobb is, hogy lidércnyomáson innen és túl valahogy visszajutott Moszkvába. Kaptok fényképet is erről a neves eseményről:

Utazás 2/3: Tömegközlekedjünk Moszkvában á lá málhás szamár

Jelentem, mesteri tervem sikerült. Igen, bebizonyítottam, hogy lehet a minimum 12 (maximum 15 vagy több) milliós orosz fővárosban úgy tömegközlekedni, hogy húzol magad után egy 20+ kilós bőröndöt, hátadon a laptopodat (és az életedet) tartalmazó hátizsák, válladról meg lóg még 10+ kilónyi ruha és tusfürdő és egyebek. Bár azért meg kell valljam, akármilyen csodadezodor is kevés ehhez, bizony megizzadtam a végére (meg a kezdetére köbö, de sebaj).

Az Aeroexpressz a Kijevszkaja állomásig visz el 35 perc alatt – persze a vlagyimiri vonat nem a Kijevszkij, hanem a Kurszkij vonatállomásról indul, ergo jöjjön az a híres-hatalmas moszkvai metróhálózat. Szerencsére megkaptam az instrukciókat, hogy a körgyűrűn (кольцовая линия – a térképen a barna köröcske) kell mennem. Úgy voltam vele, hogy ja, a metrónál meg a vonatállomásnál is csak van már mozgólépcső, csak nem kell mindent föl-le cűgölni – hát csak majdnem. Persze, van mozgólépcső, de azért ahhoz és az után csak beraknak néhány lépcsőfokot, amit csak meg kell mászni a nagy rakat bőrönddel. Szerencsére a kritikus pontokon csak előkerült a híres moszkvai férfiak segítőkészsége, egyszer egy bácsi kocogott fel a bőröndömmel (olyan sebességgel, hogy hirtelen azt hittem, el is akar futni vele), másodszor meg a metróról segítette le a bőröndömet egy srác, akinek aztán megköszöntem és otthagytam, pedig nem kellett volna, mert utána még jött egy lépcső, aminél jól jött volna a segítsége. Na sebaj.

Amúgy ha már a híres moszkvai metró, hát a bőröndöktől izzadva és lihegve nem igazán az volt az első dolgom, hogy körbebámészkodjak, de amennyit láttam belőle, az tényleg igazán nagyon faintos volt, meg kell mondjam. Minden megállóban külön-külön monumentális atmoszféra, de a metrón belül meg úgy érzi magát az ember, mintha csak Pesten lavíroznék egyik megállóból a másikba (bár ez már menőbb-csinibb metró volt, villogott, hogy épp melyik megálló következik meg minden, szóval nem a jó öreg kék szovjet metrókocsik voltak, legalábbis épp ezen a vonalon nem). Azt amúgy nem tudom, hogy a körgyűrűnek jó irányába mentem-e, de igazából mindegy, mert erre is, arra is épp hat megálló a Kurszkij.

Utazás 1/3: Vosztok, vosztok, jelentkezz!

Hajnalban kibumlizni Ferihegyre családostul egy élmény. Tényleg, a család minden tagjának. Álmosan, egy kávéval-teával a gyomrunkban cűgölni ide-oda a poggyászokat, az autóban hagyni a sálat, besorakozni a WizzAirhez és aztán a kapunál fel-se-fogjuk-hogy-mi-történik érzésű búcsút venni – felbecsülhetetlen.

Maga a repülőút simán ment, felkelt a nap és huss, elszálltunk északkeletre. Kicsit mondjuk olyan érzésem volt a gépen, mintha nagyon-nagyon kevesen lennénk magyarok (később a moszkvai reptéri sorbanálláskor mögöttem meg is jegyezte egy pasi oroszul, gondolom, észrevéve az útlevelemet vagy a jegyemet, hogy jé, magyarok is repültek velünk – Budapestről, nahát, tényleg, milyen furcsa is, nem?). Összességében valahol szép, hogy sötétben indulok és sötétben érkezek meg. De legalább láttam repülőből napfelkeltét, az se kutya. Meg olyat, hogy a felhők fölött már nappal van, de lent még minden sötét, mintha valami alvilági tévképzet elevenedett volna meg.

Moszkva felett az ég

És ami várt: a gyönyörű égkékből átmásztunk a fentről pihe-puhának tűnő vattafelhőn – amiről kiderült, hogy nagy, csúnya, taknyos szürke felhőtömeg, Moszkva pedig hóban és ködben áll odalent. Heló, tél, heló, -10 fok. Ami így hirtelen úristendehidegnek tűnik, de egy rendes télikabátban, sálban tökéletes téli idő (ja, hogy elfelejtettük már, milyen is az, értem én). Csak kár, hogy a repülőút végére se beszélni nem tudtam, mert úgy berekedtem a jól összeszedett betegségemben, se hallani nem hallottam, mert úgy bedugult a fülem – na úgy aztán igazán élmény segítséget kérni az információs pultnál, hogy honnan indul a városba a reptéri expressz. (Pláne hogy megszólaltam oroszul, megijedtem a hangomtól és a kiejtésemtől, aztán visszaváltottam angolra, amiben meg olyan nyelvtani konstrukciókat csináltam, hogy utólagosan is visszabuktathatnának pár osztállyal a gimiben.)

Nyáh, de hogy ez a reptéri bürokrácia micsoda egy agyrém! Nyilván nincsenek sorok a passport controlnál, csak gyűlik az embertömeg egy nagy gócba, 20 percenként előrevánszorognak egy centit és mindenki liheg a másik nyakába. És a tizenöt útlevélellenőrzös bódéból nyilván csak úgy öt működik (ebből kettőt is csak úgy éppen utólag nyitottak meg). Szóval vagy egy-másfél órán át ácsorogtam a tömeg közepén, közben még azt is konstatálnom kellett, hogy a Vnukovo reptéren van wi-fi – de fizetős. Kackac. De miután sorra kerültem és kaptam egy fantasztikus cetlit (amiről aztán a vlagyimiri vonaton megállapítottam, hogy ja, ez ilyen bevándorlási kártyaszerűség akar lenni, szóval már ilyenem is van), minden ment simán. Meglettek a bőröndök (valószínűleg már jó órája keringtek körbe-körbe a szalagon szegények), öt perccel az aktuális vonat indulása előtt megtaláltam az аэроекспресс-t (ami óránként egészkor indul). Irány Moszkva!

Az utolsó pillanatok

A következő négy hónapom három pakkban:

...Lehet, hogy a kép nem adja vissza a méreteket, de azért a 23 kilós nagybőrönd és a 11 kilós sporttáska elég emberes. És akkor a laptoppal, kütyükkel megtöltött hátizsákról ne is beszéljünk. Móka és kacagás lesz velük végiggrasszálni fél Moszkván.

Ja és persze nem is én lennék, ha most nem sikerült volna elkapnom valami jó kis torokfájós, köhögős, takonykóros, kótyagos fejes vírust, és csak hogy legyen még hab is a tortán, az egyik szemhéjam is megvan kicsit dagadva (nem fáj, vagy ilyesmi, csak kicsit úgy nézek ki, mint Quasimodo). Látjátok, nekem nem kell elmenni a -10 fokba, hogy lebetegedjek. Éljen!

Már csak kettőt kell aludni...

Búcsúiszogatások, búcsúzós zsíroskenyér-partik, szívhez szóló levelek, nagy ölelések, vigyázzmagadrák és aztánírjok tömkelege, de még mindig nem fogom fel, hogy ma vagyok utoljára Szegeden négy hónapig.