Utazás 1/3: Vosztok, vosztok, jelentkezz!

Hajnalban kibumlizni Ferihegyre családostul egy élmény. Tényleg, a család minden tagjának. Álmosan, egy kávéval-teával a gyomrunkban cűgölni ide-oda a poggyászokat, az autóban hagyni a sálat, besorakozni a WizzAirhez és aztán a kapunál fel-se-fogjuk-hogy-mi-történik érzésű búcsút venni – felbecsülhetetlen.

Maga a repülőút simán ment, felkelt a nap és huss, elszálltunk északkeletre. Kicsit mondjuk olyan érzésem volt a gépen, mintha nagyon-nagyon kevesen lennénk magyarok (később a moszkvai reptéri sorbanálláskor mögöttem meg is jegyezte egy pasi oroszul, gondolom, észrevéve az útlevelemet vagy a jegyemet, hogy jé, magyarok is repültek velünk – Budapestről, nahát, tényleg, milyen furcsa is, nem?). Összességében valahol szép, hogy sötétben indulok és sötétben érkezek meg. De legalább láttam repülőből napfelkeltét, az se kutya. Meg olyat, hogy a felhők fölött már nappal van, de lent még minden sötét, mintha valami alvilági tévképzet elevenedett volna meg.

Moszkva felett az ég

És ami várt: a gyönyörű égkékből átmásztunk a fentről pihe-puhának tűnő vattafelhőn – amiről kiderült, hogy nagy, csúnya, taknyos szürke felhőtömeg, Moszkva pedig hóban és ködben áll odalent. Heló, tél, heló, -10 fok. Ami így hirtelen úristendehidegnek tűnik, de egy rendes télikabátban, sálban tökéletes téli idő (ja, hogy elfelejtettük már, milyen is az, értem én). Csak kár, hogy a repülőút végére se beszélni nem tudtam, mert úgy berekedtem a jól összeszedett betegségemben, se hallani nem hallottam, mert úgy bedugult a fülem – na úgy aztán igazán élmény segítséget kérni az információs pultnál, hogy honnan indul a városba a reptéri expressz. (Pláne hogy megszólaltam oroszul, megijedtem a hangomtól és a kiejtésemtől, aztán visszaváltottam angolra, amiben meg olyan nyelvtani konstrukciókat csináltam, hogy utólagosan is visszabuktathatnának pár osztállyal a gimiben.)

Nyáh, de hogy ez a reptéri bürokrácia micsoda egy agyrém! Nyilván nincsenek sorok a passport controlnál, csak gyűlik az embertömeg egy nagy gócba, 20 percenként előrevánszorognak egy centit és mindenki liheg a másik nyakába. És a tizenöt útlevélellenőrzös bódéból nyilván csak úgy öt működik (ebből kettőt is csak úgy éppen utólag nyitottak meg). Szóval vagy egy-másfél órán át ácsorogtam a tömeg közepén, közben még azt is konstatálnom kellett, hogy a Vnukovo reptéren van wi-fi – de fizetős. Kackac. De miután sorra kerültem és kaptam egy fantasztikus cetlit (amiről aztán a vlagyimiri vonaton megállapítottam, hogy ja, ez ilyen bevándorlási kártyaszerűség akar lenni, szóval már ilyenem is van), minden ment simán. Meglettek a bőröndök (valószínűleg már jó órája keringtek körbe-körbe a szalagon szegények), öt perccel az aktuális vonat indulása előtt megtaláltam az аэроекспресс-t (ami óránként egészkor indul). Irány Moszkva!