Azt hiszem, szinte minden külföldre vetődő embert érdekli, mit tudnak a hazájáról az idegen országban, milyen sztereotípiák élnek bennük. Különösen igaz ez akkor, ha egy iciripiciri Magyarországról körülbelül egyedüli magyarként lézengsz a felfoghatatlanul hatalmas Oroszország egyik városában, ahová még a nyolcvanas években százával jártak orosz szakos magyar egyetemisták, a rendszerváltás óta viszont se hírük, se hamvuk - nem csoda, hogy a csoporttársaimnak nehéz fejben elhelyezni Magyarországot valamilyen mentális térképen. Persze az idősebbeknek, a tanáraimnak például nincs problémája a dologgal, sokan tanítottak is például Nyíregyházán anno, jártak Budapesten (ah, a Hősök tere! meg a Parlament! meg a híd!), esetleg tudják, hogy "jó napot" meg "köszönöm", valaki még azt is, hogy "kisdiák" és "kislány", de egy másik tanár valami furcsa kismalacos mondókát is elmondott, amit még soha életemben nem hallottam, de kifejezetten magyarul volt. Szóval ami most minket érdekel, az a saját generációm.
Ezúttal a gyakran ismételt kérdés leginkább az én számból hangzott el az oroszok irányába: mit tudtok Magyarországról?
1. Megérkezésem másnapján egy csoporttársam, Szonya praktikus városnézést tartott: melyik busszal jutok el a koliból az egyetemre, hol van a kari épület, melyik a legolcsóbb bolt a városban, hol lehet SIM-kártyát venni - ééés persze hol vannak a könyvesboltok (nem kértem külön egyiket sem, csak simán tudta, mit kell nekem mutatni). Elvitt egy antikváriumba is, ahol rögtön rákérdeztem, vannak-e könyveik magyar szerzőktől. És persze voltak, az eladók rögtön nekiveselkedtek a nem túl rendszerezett polcrendszernek, hogy előkotorjanak egy Iskola a határont (Училище на границе), egy Régimódi történetet (Старомодная история - bár eleinte bizonytalan volt a srác, hogy magyar-e az írónő, de biztosítottam róla, hogy abszolúte az) meg néhány számomra kicsit ismeretlen regényt, amik valószínűleg még a szocialista időkben divatozhattak, de ma már kivesztek a köztudatból. A kedvenc megszólalásom persze egyértelműen az Egri csillagok (Звёзды Эгера) kapcsán született: az eladó szerint ez "a magyarok Háború és békéje". Kicsit talán erős megfogalmazás, de végül is, miért ne?
2. Ugyanezen a hétvégén a kollégiumban mászkáltam és Szonyát kerestem, csak nem emlékeztem a szobaszámára, ezért bekopogtattam pár random emberhez. Az egyik lánnyal (akinek amúgy volt egy kiscicája, nyilván nem túl hivatalosan) szóba elegyedtem, valahogy kiderült, hogy Magyarországról jöttem. Következő kérdés: "ott milyen nyelven beszélnek"? Azt hiszem, ezen a ponton egy világ dőlt bennem össze.
3. Általában azért a korosztályom tudja, hogy van olyan valami furcsa dolog, hogy magyar nyelv, de abszolúte nem tudják hova tenni. Legtöbbször az a kérdés hangzik el, hogy a némethez hasonlít talán...? (Nyilván ha földrajzilag közel vagy egy nagyobb, ismertebb országhoz, akkor az anyanyelved is olyasmi lehet.) De a legerősebb az volt, amikor egy negyedéves lány, aki egyébként épp most van tanítási gyakorlaton (orosztanár, nyilván, 6. osztályosoknál), nézegette a szentkirályis ásványvizes palackomat, és felhozta, hogy amikor volt Csehországban, akkor egész jól megértette a csehet. Kérdezi, hogy és én jól megértem-e a csehet? Mondom, hogy hát ezt-azt megértem belőle (addig már nem jutottam el, hogy megmagyarázzam, az orosz- és a kicsi szlováktudásom miatt) - erre ő: nagyon hasonlít a magyar a csehre? Mondom, nem, ez nem indoeurópai nyelv. Következő kérdés: akkor a németre...? Ezen a ponton már a tanárnő is közbeszólt, hogy talán a német is indoeurópai...
És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Én tényleg senkitől se várom el, hogy túl sokat tudjon a magyar nyelvről vagy a magyarokról általában, az egy furcsa dolog, hogy ez egy finnugor nyelv Európa közepén a szlávok, germánok és latinok között, ez tény. Na de az, hogy egy orosz a saját nyelvének a nyelvcsaládját nem ismeri, azért az szomorú. Ha egy dolgot tudnia kellene a magyarról, az talán az, hogy mi nem a magyar - például nem szláv nyelv. Na de sebaj, ilyen alkalmakkal mindig rögtönzök egy kiselőadást a magyar nyelv finnugor eredetéről (és áldom az eszemet, hogy magyar BA-t végeztem, milyen bajban lennék most ilyen ismeretek nélkül).
4. Azért azt is meg kell jegyezni, hogy a földrajzi ismeretek terén se feltétlen vannak a topon a csoporttársaim. Oké, oké, Európa, de hogy merre pontosan, arról csak halvány sejtéseik vannak. Amikor a maszlenyica kapcsán volt egy kis beszéljünk-az-ünnepeinkről est prezentációkkal, én meg a busójárásról beszéltem, beraktam egy térképet, hogy be tudjuk határolni, merre is van Mohács - mint kiderült, a térkép elsősorban arra volt jó, hogy Magyarországot elhelyezzük a fejünkben. Látva az igényt, körbemutogattak a szomszédos országokat, és szinte hallottam a nagy "aha-pillanatot", ahogy elraktározták az információt a csoporttársaim. Persze tudom, nem hibáztathatom őket, a saját országuk nagyobb, mint egész Európa, miért is kéne mindent tudniuk, de hát izé, na, most mondjam, hogy gyakorlatilag csak egy ország választ el minket egymástól...?
5. Jó, persze mindig vannak kivételek, például Oleg, az igen buzgómócsing csoporttársam, aki körülbelül minden órán minden kérdésre válaszol, érezhetően utánaolvasott a magyar kultúrának, mielőtt megérkeztem volna (neki is ki kellett volna jönnie a vonatállomásra értem, csak valamiért nem jött). Ezért olyan apró funfacteket tudott, mint hogy a saját önmegnevezésünk a "magyar", a főnévragozásunkban 20 eset van (végül is, fogjuk rá), a főváros két részből áll, van egy nagyon nagy folyónk, ami a Fekete-tengerbe torkollik stb. Nyilván abszolút értékeltem az utánaolvasást, még ha kicsit Wikipédia-ízű is lett.
6. Visszatérve a nyelvi kérdésre. Ahogy kiderül, hogy magyar (ergo európai) vagyok, szinte mindig gyorsan követi a következő mondat - akkor biztos jól tudsz angolul! Ahogy a szinten lakó lengyelekkel beszélgettem, kiderült, hogy ez valóban egy igen általános hozzáállás. Ha Európából jössz (bárhonnan Európán belül), akkor az angolt anyanyelvi szinten beszéled. Pont. Eleinte mindig úgy válaszoltam, hogy igen, végül is jól beszélek angolul, de utólag belegondolva ezen a kijelentésen már inkább finomítok, hogy ne az európai vagy, ergo jól beszélsz angolul benyomás maradjon meg bennük, mert azért most már talán a korosztályom tényleg nem áll olyan rosszul otthon az idegen nyelvekkel, de azért nem mernék olyan nagyon előreszaladni, hogy ez általános lenne.
Ugyan én csak a saját csoporttársaimról tudok nyilatkozni, de az a tapasztalatom, hogy az oroszok eléggé küszködnek az idegen nyelvekkel. Náluk is legalább alsó tagozattól van angol vagy német, itt az egyetemen is kötelező idegen nyelvet tanulniuk (angol, német vagy francia, slussz), de többekkel is beszéltem, akik a tanulmányaik alatt végig az angolt tanulták-tanulják, de még most se tudják kifejezetten használni. Sajnos még nem derült ki számomra, milyen szinten tudhatnak angolul, de erős késztetést érzek arra, hogy egyszer beslisszoljak egy órájukra, hogy megnézzem, hogy is van ez a gyakorlatban.
7. Ahogy nemrégiben kedves vezetőnkhöz látogatott az itteni kedvesvezető Putyin, többek is észlelték a hírekben, hogy na, van itt valami orosz-magyar barátság a levegőben. Ment persze a viccelődés, hogy ahogy én idejöttem Oroszországba, Putyin rögtön ment hozzánk utazott, milyen fontos ember is vagyok én, de az alapvető végkicsengés az lett, hogy igen, de jó, szorosabb lesz az országaink kapcsolata, milyen szuper. Hozzá se kell tennem, hogy a két ország szoros kapcsolatáról történeti szinten a csoporttársaimnak alapvetően lövése sincs. Ez sem olyan meglepő, de azért egy idő után fáj a tudatlanságuk a kis lokálpatrióta lelkemnek. Például amikor a május 4-i győzelem napjáról beszéltek, amikor is a nagy honvédő háborúban (ergo a II. világháború rájuk vonatkozó szakaszában...) a fasiszta Németország feletti győzelmüket ünneplik. Erről is elhangzott egy prezentáció a maszlenyicás alkalmon. Az egyik lány (a cseh-német-magyar nyelvkapcsolatot feltételező, nem mellesleg) kérdezte meg tőlem és a kínai csoporttársamtól teljes naivitással, hogy nálunk van-e győzelem napja? Le kellett lomboznom, hogy sajnos nincs sok olyan háború, amiből túl sok győzelmet kellene ünnepelnünk, pláne nem az elmúlt században. De akkor törtem össze leginkább, amikor a prezentációs lány mutatott egy képet egy tankról: "Ez egy tank. Tudjátok, mi az a tank?" Áh, nem, lövésem sincs, mert 1. persze, a tankok unikálisan orosz fegyverek, sehol máshol nem látni ilyet, 2. a 20. századi magyar történelemben pedig egyszer se hallottunk olyasmiről, hogy orosz tankok végigmasíroztak volna a városok utcáin, miközben Molotov-koktélokat dobáltak rájuk az emberek és így tovább.
Szóval igen, kicsit lelombozó, hogy ami a mi történelmünkben egy fontos kulcspont, az nekik meg se kottyan, nem is tudnak róla. Ugyanezt erősítették meg a lengyelek, akik egyébként ruszisztikások, tehát az itteni orosz történészhallgatókkal tanulnak, és a csoporttársaik egyszerűen nem tudják felfogni, hogy mi a baj a "szovjet csapatok felszabadították Lengyelországot (esetleg Magyarországot)" kijelentéssel. És hogy volt olyan, hogy lengyel-orosz háború? Micsoda? Az lehetetlen! Mintha Közép-Európa egy nagy fehér folt lenne a térképen mind történelmileg, mind geográfiailag.
Félreértés ne essék, én tényleg nem okolom az ittenieket, hogy nincsenek behatóbb ismereteik az országunkról. Miért is lenne? Ki tanította volna nekik? Talán a hírekből kellene hallaniuk rólunk? Ugyan. Mindenesetre elég jó érzés, hogy egyrészt vannak a közelemben lengyel jóbarátok is, akik abszolút megértik a problémát, másrészt az is, amikor hébe-hóba mégiscsak tudnak valamit Magyarországról az emberek. Például amikor teázás közben szóba jöttek a magyar rajzfilmek, és a Vukot említve az egyik lánynak felcsillant a szeme, hogy ugye az a rókás?, mert még az anyukája nézette vele, amikor kicsi volt. Szóval a remény hal meg utoljára. Mindenesetre fellobbantak bennem valami furcsa hazafias (?) érzelmek, és olyan terveim vannak, hogy április 11. környékén a magyar költészet napja alkalmából tartok nekik egy rögtönzött előadást a nyelvről, kultúráról és az irodalmunkról, hadd lássanak csodát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése