Moszkvai kiruccanás #1: roptuk a rockot!

Tudom, tudom, eléggé eltűntem a nagy moszkvai kirándulás után - eleinte csak fáradt voltam írni meg tele volt a fejem az élményekkel, utána meg csak simán lusta. De mindenkinek jelentem, épségben hazaérkeztem, és röviden-tömören igencsak királyra sikerült a kiruccanás. Bár a lábaim lehet, nem törtek ki ugyanilyen ujjongásban, mivel széttáncoltam-jártam őket a hosszú hétvége alatt. De hát ez van, ezt kell szeretni - még így se láttam a fél várost se, mit lehet tenni?

Szóval kezdjük a beszámolót az elején: Vlagyimirból Moszkvába 2,5 óra alatt ér oda a gyorsvonat, de a normál elektricska csak bő 3 óra alatt és minden fene se tudja milyen kisvároskában megáll. Ami furcsa, hogy azt gondolnánk, egy ilyen kicsi (mindössze 180 kilométernyi) távolságon ugyanúgy jár minden órában a vonat, mint Szeged és Budapest között. De nem, kedves barátaim, tévedés: péntekenként Moszkvába megy reggel 8-kor egy vonat, aztán negyed 3-kor, utána meg még este egy-kettő és ennyi. Szóval nem volt túl nagy választási lehetőség, maradtam a negyed hármasnál, amivel fél 6-ra értem be a pontosan akkor egy hónapja látott Kurszkij vonatállomásra.

Na de milyen is, ha az ember lánya nem a szép expresszen utazik? Nos, az normál elektricska belül semmi, csak három-három műanyag ülés a vagon két oldalán. De ez a hervasztó kép persze sokkal mókásabb, ha az ember odafigyel a körülötte történő dolgokra. Egyrészt ugyanis maguk az utasok is elég szórakoztatóak. Valamiért az oroszok például még egy több órás útra se veszik le a kabátjukat, még ha a hőmérséklet abszolút normális is - de hát biztos túl rövid táv ez ehhez, ki tudja. A másik érdekesség, hogy a szigorú körülmények ellenére itt is megy a bliccelés. Mit értek szigorú alatt? Nos, először azt hittem, csak Moszkvában van ez így, de kiderült, hogy a mi kis Vlagyimirunkban is át kell menni egy ellenőrző kapun, a csomagot is átvizsgálják egy remek gépezettel, illetve magára a platformra is csak a jegyünk becsippantásával tudunk bejutni. Ennek ellenére többeket is láttam, ahogy átmásztak az állomás kerítésén, és aztán amikor az ellenőr közeledtét sejtették, gyorsan leszaladtak a vonatról és visszaszálltak egy olyan vagonba, amit elhagyott az ellenőr. Varázslatos, tényleg. Másrészt ami az expresszen a büfésboszorkány, az itt a biznisz fellegvára: teljesen átlagos, utasnak kinéző idősebb nők és férfiak nyargalnak keresztül a vonaton nagy műanyag szatyrokkal, amikből friss (?) sört, csokit, üdítőt, kávét, teát, szendvicset, kakasos nyalókát (!) kínálnak. Aztán jön valaki egy harmónikával, sőt aztán egy elektromos gitárral sé egy erősítővel, hogy némi apró reményében előadjon valami hazafias nótát, hogy jól teljen az utunk (és meg is kapták a jóravaló utasoktól azt az aprót).

Na de megérkeztem szerencsésen Moszkvába, hogy belevágjunk Zsófival egy fantasztikus hosszúhétvégébe!

Szerencsére van kemény 400 rubelért limit nélküli háromnapos metrójegy, kérdés nélkül meg is vásároltam. Nem mellesleg hadd jegyezzem meg, milyen remekül működik ez a metrórendszer, bármilyen félelmetes is a tizenakárhány vonal! Nem is értem, mit izéltek a csoporttársaim is, hogy úristen, nem tévedtél el?!, miközben tökéletesen átlátható.

Pénteken sok mindent nem láttunk a városból, mert egy nagy hátizsákkal a háton nem olyan mókás mindent körbenézni, szóval inkább elmentünk a Puskin Intézetbe lecuccolni. Na, ez egy fura élmény - mármint megérkezni az Intézetbe, amit minden orosz szakos fejében valami fura misztikum von be. Pláne akkor, ha anno a pályázáskor a harmadik helyre rangsorolnak - és abban a félévben csak az első kettőt küldik tovább, szóval esz a fene, hogy mi lett volna, ha... Persze utólag belegondolva abszolúte nem bánom, hogy kellett még egy jó másfél évet várnom, hogy oroszországi részképzésen vegyek részt. És látva az Intézetet, hát, mit is mondjak, szép és jó, de hát érdekes. Maga az épület még hagyján (persze, szép panel, de egészen rendben is lenne a konnektorokból eltűnő áramot, a szinte használhatatlan rezsókat és az időnként random meghaló lifteket leszámítva). Ami igazán zavaró, az a légkör: hiába lenne szuper lehetőség a sok külföldi között kapcsolatot teremteni mindenféle jöttment népekkel, gyakorolni az oroszt legalább ilyen tört szinten, nem, esélytelen. Még ha a konyhában főzőcskézel és bejön egy kínai-afrikai-akárki, még köszönni se köszönnek, nemhogy még társalogjon velük az ember akármilyen nyelven. Szóval ott vagy egy orbitális épületben, ahol a koli és az intézet között még csak a szabad levegőre se kell feltétlen kimozdulnod, összezárva több száz kuka emberrel. Félelmetes. Nem is, inkább csak demotiváló.

A kilátás. Hangulatos, mi?

Na de lényeg a lényeg, csak hogy a címhez hű legyek, roptuk a rockot aztán. A lányok szülinapi felköszöntése után bementünk a városba egy rockklubba, és váhá, fantasztikus volt! És mivel valahogy fél egy után már nem jár a metró, ezért ki kellett várni az elsőt (fél hat), de igazából olyan jó volt a zene, hogy nem nagyon kellett az órát nézni, röpült az idő. Persze aztán a több órás táncolást megköszönték a lábaink, ahogy a következő három napot végigsétáltuk. Ja meg amikor a koliba hullafáradtan hazaérve kiderült, hogy nem működik a lift - csak a tizenegyedikig kellett felgyalogolni. Csak. De hát ez van, kellett nekünk...!