És bizony, ezt a napot is megértük: pontosan egy hónapja kászálódtam fel hajnalban a repülőgépre Budapesten, verekedtem végig magam legalább negyven kilónyi cókmókkal Moszkván és értem éjszakára és -10 fokba Vlagyimir városába - mindenre rácsodálkozva, izgalomtól botladozó nyelvvel és vigyorogva, mert még akkor se sikerült felfognom, hogy most bizony itt leszek négy hónapig.
Mi történt azóta? Nos, igazából úgy érzem, hogy még most se fogom fel a távolságot otthonról. Fránya 21. századi találmányok (Skype, Facebook), így nem olyan nehéz messze lenni, másrészt a várt sztereotípiák ellenére azért nem valami kietlen világba kerültem, a kisebb-nagyobb eltérések ellenére azért egy nagyon is ismerős közegbe kerültem. Lett sok új ismerősöm (haha, már a vkontaktyén is 17 ismerősöm van, és akkor emellé hozzá lehet számolni a teljes másod- és harmadévet itt a filfakon, sokakat csak arcról, egy másik részt meg csak keresztnévről ismerek). Ha bemegyek az épületbe, abból állok ki, hogy privetprivetprivet, mert mindenki az aulában kolbászol. Meg új rutinom - a készülődésbe bele van kalkulálva a jégpáncélon való csúszkálás, a várakozás és a 20-25 perces buszozás az egyetemre. A boltban nyugodtan nyúlok a megszokott termékekért.
És mi a helyzet a nyelvtudásommal? Nos, egy hónap alatt nem lettem anyanyelvi beszélő, ez nyilvánvaló. Sőt néha egy-egy fáradt napon képes vagyok olyan alapvető nyelvtani hibákat elkövetni, ami már az első évfolyamon is kicsit ciki volt. De ennek ellenére azon kapom magam, hogy nemcsak kreálgatok az agyamban "mi lenne, ha...?" jellegű orosz mondatokat, hanem tényleg kicsit oroszul is gondolkodom. No persze nem nagyon, de úgy finoman, alakulgat. A hallásértésem egészen király, de továbbra is csak az egyetem falain belül - néha az utcán és a portán nem értem, mit beszélnek, sőt volt olyan is, hogy a csoporttársaim beszélgetését is csak félig fogtam fel, annyira beszélt nyelvi formákat használtak. Viszont tény, hogy egyre többet megtudok az itteni mentalitásról, a világképről, ami hol megnyugtatóan ugyanolyan, mint otthon, hol félelmetesen (média által?) manipulált, hol meg egészen egoistán oroszközpontú. De továbbra se érzek semmi kirívót. Nem lógnak ki medvék lerobbant Zsigulik hátsó üléséről.
Az egyetlen hiányérzetem, hogy még a városban is sok minden van, amit fel kell fedezni - és itt elsősorban nem is a látványosságokra gondolok (azok szépen, lassan felfedeződnek), hanem a kiterjedtebb rutinra. Megismerni a várost gyalog és fentről, más látószögből, kipróbálni több buszjáratot, nem csak a jól bevált és feltétlen szükségeseket, kirándulni, kávézókba, szórakozóhelyekre járni stb. Sajnos az épp ilyen elfoglaltságokra alkalmas hétvégéken minden orosz ismerősöm hazamegy, egyedül meg egyik program sem olyan mókás, egy idő után már olyan érzésem lett, mintha csak kipipálnám egy képzeletbeli listán, hogy ezt is láttam, azt is, és ennyi.
Na de! Most fordul a kocka. Igaz, az ösztöndíjam még mindig nem érkezett meg (khm-khm-khm-khm!), de egy kis segítséggel most fogom magam, és lévén hosszú hétvége jön (igen, a nők napja vasárnapra esik, de az oroszok imádnak lustizni, szóval megkapják a hétfőt, fantasztikus), kiruccanok Moszkvába. És *dobpergés, hatásszünet* meglátogatom drága kedves kommunizált Zsófit is ott a messzi Puskin Intézetben, szóval előreláthatólag egy fergeteges hétvégének nézünk elébe.
Kedves erre tévedő olvasóim, ugyan most kis szünet következik, de öveket becsatolni - a nagy Moszkva-beszámoló is coming!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése